MEGÍRVA A CSILLAGOKBAN II. RÉSZ

2

 - Vonósugarat rá, húzzák be! Hadnagy - fordult Nyota felé Kirk -, szóljon doktor McCoynak, hogy jöjjön a hangárba!

 - Kapitány! - az első tisztet hallva Jim felsóhajtott. Uhura ujjait a megfelelő billentyűk felett tartotta. A tapasztalat azt mondatta vele, a parancs módosulni fog. 

 - Igen, Mr. Spock - nézett rá várakozva.

 - A mentőkabin betazoid technológia. Figyelembe véve, hogy másik hajó nem tartózkodik a rendszerben, úgy vélem, csekély a valószínűsége, hogy a kabinban lévő személyen kívül más is túlélhette a romulánok támadását. 

 - Arra céloz, hogy ne keltsünk Bonesban hiú ábrándokat arra vonatkozóan, kit rejt a mentőkabin?

Kirk egy röpke pillanatra cinikus mosolyra húzta a száját. Bones és a hiú ábránd egy mondatban. Soha nem találkozott senkivel, aki Leonard McCoy-nál pesszimistább lett volna a világ bármely dolgát illetően. Spock bólintott. 

Jim megadva magát a logikus első tisztje érvei előtt, sóhajtva bólintott. 

 - Legyen, vulkáni barátom. Hogy is hívják azt az orvost, akit a Nyolcas Űrállomáson csatlakozott hozzánk?

 - Doktor Rebecca Bertollini - kapta meg a választ.

 - Akkor neki szóljanak! - pillantott Uhurára, majd intett Spocknak, hogy kövesse. - Irány a hangár! Sulu, magáé a híd, tartsuk az irányt és a sebességet!

 - Igenis, uram - biccentette a kormányos.

 - Látott már ilyen mentőkabint, doktornő? - tette fel a kérdést James T. Kirk kapitány. Rebecca Bertollini megrázta a fejét, Spock viszont trikordere segítségével megelőzte a válasszal:

 - A betazoidokon kívül senki sem láthatott. Nagyon titkolódzók a technológiájukat illetően. 

 - A hangár levegője alkalmas lehet a vendégünk számára? - biccentett a szürke kabin felé Jim.

 - Egészen biztosan - hangzott a magabiztos felelet az első tiszttől, ami felkeltette a másik kettő figyelmét is. 

Spock megtalálva az ajtót, morse-jeleket kopogott a titán(?) bevonatú rétegen. Jim az évek során sokat felejtett a morse-kódok közül, így viszont jelenlegi tudására és arra tudott csak alapozni, amiket az évek során megtudott a vulkániakról. Ezek alapján a kód a következő volt:

“Hosszú és eredményes életet!”

Egy perc is eltelt, mire megérkezett a válasz, szintén kopogva:

“Békét és hosszú életet!”

Az első tiszt újra üzent a bent lévőnek:

“Most már biztonságban van, az Enterprise-on. Kinyithatja az ajtót.”

Ha Sarek fián nem is látszott csodálkozás, Jimen és a doktornőn helyette is leolvasható volt. A kabin ajtaja kinyílt és egy vörös hajú vulkáni nő lépett ki rajta.

A kapitány csak ámult és bámult. Abban a pillanatban őszintén megbánta, amiért nem Bonesnak szóltak. 

A jövevény egyikükről a másikukra nézett; volt a tekintetében valami megmagyarázhatatlanul idegen. Kirk már alig várta, hogy megtudja, miért érzi ezt. 

 - Maga James Tiberius Kirk kapitány? - kérdezte a nő. 

Nincs ezen mit csodálkozni, nyugtatta magát a férfi. Elvégre csak kétszer találkoztak egymással. Hat hónappal ezelőtt.

Kedvesen mosolyogva bólintott. 

 - A nevem T’Ra Kelly és mint a Föderáció polgára kötelességem tájékoztatni Önt, hogy a romulánok kifejlesztettek egy félelmetes fegyvert, amivel elpusztították a Nyolcas Űrállomást. 

 - Már értesültünk a támadásról - bólintott Jim. Vajon, mi történhetett a nővel? A felismerés leghalványabb jele sem tükröződött a szemeiből. Talán mégis jobban tette, amikor hallgatott Spockra és Bertollini doktornő jelenlétét kérte Bones helyett.

 - Vannak még túlélők? - beszélgetésük során először vélt felfedezni egy halvány reménysugarat, amihez képes volt kötni a vörös vulkáni korábban megismert jellemét. Úgy lekötötték saját gondolatai, hogy a kérdésre végül Spock felelt:

 - Legjobb tudomásunk szerint Ön az egyetlen, Miss Kelly.

A kemény álca, ezt hallva, elhagyta őt egy pillanatra. Sápadtan dőlt neki a mentőkabinnak. Spock pontosan tisztában volt vele, mit érez. A szülőbolygója elpusztítását végignézve ő is pontosan ezekkel az érzésekkel küzdött magában: félelem, kétségbeesés, magány. 

Elkapta T’Rát, mielőtt reszkető lábai összecsuklottak volna alatta.

 - Köszönöm, Mr. … - nézett rá tanácstalanul a nő. A kapitány és az első tiszt tekintete egy röpke pillanatra találkozott, mielőtt Sarek fia bemutatkozott volna. 

Itt valami komolyan nincs rendben, üzente a szemeivel a szőke férfi. 

Rebecca Bertollini közelebb lépett T’Rához. Szemlátomást őt nem az érdekelte, miért nem emlékszik rájuk a vörös vulkáni, egyszerűen el akarta látni a feladatát, amiért a kapitány a hangárba hívatta. 

 - Kérem, Miss Kelly, engedje meg, hogy megvizsgáljam. Orvos vagyok, segíthetek.

Szavai hallatán T’Ra arcára egy különös, zavart kifejezés ült ki, mintha a doktornő egy számára idegen nyelven próbálna kommunikálni vele. Mintha egy furcsa álmot látott volna maga előtt egy szemvillanásnyi ideig: egy ezüst gyűrűt egy kisujjon. Automatikusan érintette meg egyik kezével a másikat, s mielőtt a három idegen közül bármelyiküknek is feltűnt volna, sorra ellenőrizte a kisujjaikat, de egyikük sem hordott semmilyen ékszert. Amennyiben ez valamiféle flottás szabály következménye, az illető, akinek a kezét ebben a furcsa látomásban látta, nem tagja a Csillagflottának. 

A mentőkabin túloldaláról Kirk és Spock hallották kinyílni a hangár ajtaját. Két űrkomppal arrébb dühös léptek igyekeztek minél gyorsabban átszelni az ajtó és a mentőkabin távolságát, miközben azt a mérges hangot használta a kapitánnyal szemben a léptek tulajdonosa, amire az egész hajón egyedül ő volt képes:

 - A szentségit, Jim! Megtudhatnám, mi olyan fontos, hogy kihagyd miatta a féléves orvosi alkalmassági vizsgálatodat, megint?

 - Most nagyon nem alkalmas az idő, Bones - sietett elé Kirk. Spock légies léptekkel követte. Egyikük sem tartotta jó ötletnek a doktor és a vörös vulkáni újratalálkozását, amíg rá nem jönnek, mi folyik itt. Leonardnak, ha fel is tűnt a mentőkabin, jelenleg túlságosan mérges volt ahhoz, hogy jövetele céljáról elterelődjön a figyelme. 

 - Egy nagy fityfenét nem! - forgatta a szemeit, csak, hogy ne mondjon csúnyábbat. - Vagy jössz most, vagy bejegyzést írok az orvosi naplóba!

McCoy ezelőtt még soha nem fenyegetőzött ezzel. Talán, amikor megtudja, hogy T’Ra is a hajón van, enyhül majd. Vagy épp ellenkezőleg. Jim mindkettőre látott esélyt. 

Mialatt Leonard a kötelességét teljesítve - az egyedüliként az Enterprise-on, aki egészségügyi helyzetekben még a kapitánynak is parancsot adhatott - a gyengélkedőre “kérette”, Spock visszatért a doktornőhöz. T’Ra a vizsgálat során meglehetősen szűkszavúan válaszolt a kérdésekre, akár Rebeccától, akár az első tiszttől származtak. 

 - Miss Kelly! Talán logikátlannak fogja tartani, de muszáj megkérdeznem: hogyan sikerült elfognia a fegyvercsempészeket hat hónapja?

 - Hat hónapja és két napja, egész pontosan - javította ki T’Ra. Spock csodálkozó szemöldökemelését követően válaszolt: - Segítséggel. 

 - Ezt fejtse ki, kérem!

Ha Jim vagy Leonard hallották volna a magyarázatát, egészen biztosan nem hagyták volna szó nélkül. Többek között ezért vállalta önként a feladatot. Egy-egy mozzanatnál azért még őt is megkísértette az igazságérzete. A vulkániak képtelenek a hazugságra. Azonban azzal is tisztában volt, T’Ra csupán félig vulkáni. Mégsem hazudott vagy füllentett a következő percekben. Vagyis, akármennyire képtelenségeket állított, ő maga el is hitte ezeket a dolgokat, tényként kezelte őket. Következésképpen kijelenthető: történt vele valami, aminek a hatására az Enterprise náluk töltött egy hetét úgy törölték ki a fejéből, mintha sosem jártak volna a Nyolcas Űrállomáson. 

Az legalább annyira aggasztotta Spockot, ahogy a kérdésére reagált. Ha valóban ez lenne az első találkozásuk, akkor Sarek fiának nem kellene tudnia a fegyvercsempészekről, ahogyan arról sem, T’Ra oroszlánrészt vállalt az elfogásukban.  

 - Akárki vagy akárkik is befolyásolták az emlékeit, lenyűgöző munkát végeztek. A legutolsó részletekig őszintének tűnik minden egyes mondata. 

 - Szegény - sóhajtott fel Kirk. Spock szokásos tűpontos elemzése megerősítette benne korábbi felfedezését. Mégiscsak jól tették, hogy nem avatták be idő előtt Bonest. 

 - Mégis, ki képes ilyen aljasságra? 

Leonard McCoy le sem bírta venni a szemeit a vörös vulkániról. Jim a gyengélkedőre érve hozta szóba az állomás elleni támadást majd a mentőkabinban talált nő különös viselkedését, amit Sarek fia alig néhány perce erősített meg. 

A kérdésre egyikük sem tudott érdemben választ adni, találgatásokba azonban nem mertek bonyolódni. 

 - Egy valakiről tudunk, aki meg akarta ölni - merengett el Jim és mindketten tudták, kire gondol. Az első tiszt a fejét ingatta.

 - Nem logikus. Miért másítaná meg az emlékeit?

 - Egyáltalán, hogyan csinálta? A tekintete olyan… üres volt - emlékezett vissza Jim. 

 - Csak egy rítusról hallottam, ami képes ilyesmire - kezdte Spock. A kapitány és a hajóorvos egyszerre szegezték neki a kérdést:

 - Kolinahr? 

Sarek fia egyikükről a másikukra nézett, mialatt igyekezett visszafogni a csodálkozását.

 - Nem értem, miért gondolják mindketten, hogy a kolinahr képes átírni az emlékeket. Az csak megakadályozza az érzelmeink elszabadulását. Nem, uraim. Amin szerintem Miss Kelly keresztülment, az a Fullara.

 - Fullara? - visszhangozta McCoy. 

Spock bólintott. 

 - Mindemellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy a szertartáshoz olyan körülményeket kellett teremteni, amik még a Nyolcas Űrállomáson sem adottak. Okkal végzik a Fullarát mindig a P’Jemen. 

 - P’Jem? - kérdezett vissza újra McCoy, mire Spock kezdte megérteni: a számára idegen hangzású szavak így rögzülnek az emlékezetében. Megerősítésképpen biccentett.

 - Egy vulkáni kolostor az andoriai űr szomszédságában. A főpapok közül is csak kevesen sajátították el a Fullara rítus levezénylését, közülük a legöregebb Sihek, akiről az a kósza hír járja az Új Vulkánon, hogy már egyre kevesebbszer merészkedik elő a kolostorból. Ennélfogva pedig egyenesen lehetetlennek tartom, hogy akár ő, akár bármelyik másik vén elutazzon a Nyolcas Állomásra és Miss Kelly akarata ellenére végrehajtsa rajta a hónapokig tartó folyamatos rítust. 

 - És ha nem is volt rá szükség? - kelt fel a székéből Leonard. - Ha önként vállalta?

 - Teljességgel kizártnak tartom - szögezte le Spock.

 - Miért ilyen biztos benne?

A vulkáni oldalra döntötte a fejét, mintha azt mondaná, “Na, vajon, miért?” Miután McCoy arcán nem látta a felismerés szikráját sem, kivárta a megfelelő időt, s amikor Kirk figyelmét lekötötte Sulu hívása a hídról, odasúgta neki:

 - A becézés miatt.

 - Üzenet érkezett a Csillagflottától - figyeltek fel a kormányos hangjára, amire már borítékolható volt a kapitány reakciója:

 - Köszönöm, Mr. Sulu. Megyek!

Spock is elindult utána, de nem jutott túl McCoy irodáján, mivel a hajóorvos szóval tartotta. 

 - Mondja csak, lehetségesnek tartja, hogy az egyik holofedélzeten létrehozzák a kolostor pontos mását? Vénestől, mindenestől?

 - Érdekes felvetés, de mindenképpen megfontolandó. Mindazonáltal azt tudnia kell, doktor, hogy a Fullarával hivatalosan még sosem próbálkoztak a P’Jemen kívül.

 - De hiszen maga mondta, hogy “ha kizárunk minden lehetetlent, ami marad, bármily valószínűtlen, valószínűleg az igazság”! 

 - És most is ezt vallom, doktor. 

 - Meg lehet… valahogy szüntetni a Fullara hatását? - tette fel az egyik legnehezebb kérdést, amire - legnagyobb sajnálatára - a válasz éppen annyira kegyetlenül hangzott, mint amilyen fájdalmas volt úgy látnia T’Rát a trükkös üvegablakon át, hogy nem rohanhatott oda hozzá. Olyan magányos lehet!

 - Tudtommal még nem volt rá precedens.

Spock minden egyes szava kegyetlenül szíven találta Leonardot. 

 - Mi a helyzet a vulkáni tudategyesítéssel? Ön emlékeztethetné rá, hogy mi történt valójában! - csillant fel a remény a doktor szemeiben. 

 - Nem javaslom.

 - Miért nem?

 - Egyrészt, mert fogalmunk sincs, milyen erős hipnózisnak vetették alá. Ha nem egyenértékű a tudategyesítés a Fullarával, többet árthatunk vele, mint használhatunk. Másrészt, ha mégsem a Fullara áll a háttérben, akár még az életét is kockáztatnánk vele. Gondolom, ezt Ön sem akarná. - Egy halk “persze, hogy nem” után igyekezett valami biztatót is mondani búcsúzóul: - Talán magától is helyreáll a memóriája. Addig a legbölcsebb az volna, ha nem erőltetné az emlékezést. Számára ez a hajó most tele van idegenekkel. Legyen türelemmel!

Türelem, türelem… Olyat mondjon, amit nem tudok, Spock, a szentségit! 

Dr. Leonard McCoy magában zsörtölődött irodája csendjében. A gyengélkedő talán még sosem volt ennyire nyugodt, ami a hajóorvos idegeit csak még tovább tépázta. Még, hogy türelem!

Az esze felfogta, miért tanácsolta ezt Spock, de mindhiába: a szíve ezúttal is győzedelmet aratott a logikus gondolkodás felett. 

Belépett a kórterembe. Vakító és tiszta fehér szín vette körül a sápadt holdvilágot idéző halvány lámpa fényénél. T’Ra aludt. 

Talán jobb is így. Legalább nem szorul magyarázatra, mit keres egy - jelenleg számára - vadidegen férfi a kórházi bioágya mellett. Csak állt mellette és némán nézte hosszú percekig. Gondolatban elmesélte neki az elmúlt fél év eseményeit, örült a viszontlátásnak, a körülmények dacára. A nőnek arcizma sem rándult. 

Amióta nem találkoztak, T’Ra haja kissé hosszabb lett, alvás közben néhány lángvörös tincs az arcához simult. Leonard nézte néhány percig, majd mielőtt elhagyta volna a gyengélkedőt, finoman kisimította a rakoncátlan tincseket a nő arcából, fölé hajolt és megcsókolta a homlokát.

 - Álmodj szépeket, T’hy’la!