MEGÍRVA A CSILLAGOKBAN, I. RÉSZ

2

   Doktor Leonard McCoy ezúttal felkészülten érkezett a Nyolcas Föderációs Űrállomásra. Elszántan lépkedett a western hangulatú kocsma felé. Rosszallón húzta magasra a szemöldökét, miközben elhaladt két hangosan veszekedő tellarita mellett, de nem szólt semmit. Van, amibe nem érdemes beleavatkozni, emlékeztette magát.Az ivóban alig néhány ember lézengett. Talán ezek az arcok egész nap itt lebzselnek, gondolta. Futó pillantást vetett csak rájuk, már fordult is a pultos felé. Az éjszaka látott mogorva tellarita helyett azonban egy mosolygós hölgy nézett rá nagy, csodálkozó szemekkel. 

 - Segíthetek, uram? - kérdezte kedvesen. 

 - Remélem - sóhajtott Leonard. - Egy fiatal vulkáni nőt keresek. Tegnap este itt járt. Rendkívül… - a megfelelő szót kereste -... viharos találkozás volt. - Az őt vizslató sokat sejtő pillantástól röviden felnevetett, egyik kezével reflexszerűen az arcához kapott. - Nem, nem - szabadkozott -, semmi olyanra ne gondoljon, kérem! Csak tudja, meglepett, mert vulkániaktól eddig nem tapasztaltam ilyen fokú vehemenciát… Haragot, egész pontosan. 

Kissé összeszűkítette a szemeit a nő újabb mosolyára, ám mielőtt megfogalmazódott benne, már meg is kapta a választ a reakcióra:

 - A neve T’Ra. Ami a… hevességét illeti - hajolt közelebb a doktorhoz és vette halkabbra a hangját -, az édesapjától örökölte. Ő ember, az édesanyja vulkáni. 

 - Honnan tud róla ennyi mindent?

A pultos könnyedén legyintett. 

 - A legjobb barátom. Voltaképpen, miatta jöttem ide. De nem tudom, hogy ma is itt lesz-e. - Leonard csodálkozva pislogott rá. Valóban ez lett volna a következő kérdése. - Hogy honnan tudtam? - előzte meg őt a nő. - Betazoid vagyok. Ha nem lennék benne biztos, hogy nem akar neki ártani, a biztonságiakkal dobattam volna ki alig fél perc után. - Olyan könnyedén beszélt, olyan elragadóan, a szavai mégis kőkemény igazságot hordoztak magukban. - Egyébként - nyújtott kezet a férfi felé - Deanna vagyok. Deanna Troi. A csehó nappali éber őrszeme - tette hozzá nevetve. 

 - Leonard McCoy. Doktor - nem hencegésnek szánta, inkább amolyan kiegészítésnek arra vonatkozóan, amit Deanna már minden bizonnyal észrevett: az orvosi táskájára, ami már megszokott módon keresztbe volt vetve a vállán. 

 - Gondolja, hogy bajban lehet? - kérdezte a nő, mintha most először nem akart volna benne olvasni. Nem mintha Leonard McCoy-nak bárminemű titkolnivalója lett volna az érzéseivel kapcsolatban. Világéletében az “ami a szívén, az a száján” típusú fickó volt. 

 - Remélem, nem - sóhajtott, majd aggodalomra nagyon is okot adó válaszát követően elköszönt Deannától. 

És most merre?

A csehóból kilépve körülnézett. Jobbra a folyosó egészen az Enterprise-ra vezető dokkolóig tartott, balra a számára eddig ismeretlen űrállomás. Balra indult. Sorra járta a különböző üzlethelyiségeket, amiket olykor egy-egy, többségében családi kabin tett változatossá. Az állomáson a Föderáció színe-java képviseltette magát, így sokszor nehezére esett legyőznie szakmai kíváncsiságát és nem előkapni a trikorderét, hogy új felfedezéseket tegyen az egyes egyedek testi felépítésével kapcsolatban. Természetesen a legtöbbjükről tanult az Akadémián - és előtte az Orvosin -, de a személyes tapasztalat azért mégiscsak többet ér, mint a tankönyvek fölötti görnyedés. 

Tudatosan rótta a köröket a főszinten, azonban - úgy egy órával a kocsmai beszélgetése után - rá kellett döbbenie, az állomás sokkal óriásibb, mint korábban gondolta. A gyomra hangos korgása pedig emlékeztette emberi mivoltára. Éhsége elvezette őt a legközelebbi kantinig, ahonnan az ételszintetizáló kínálatában felfedezte személyes kedvencét, a spenótos-gombás quesadillát. 

Már az utolsó falatoknál tartott, amikor a háta mögött ismerősen ingerült pusmogásra lett figyelmes. Nem mert hátrafordulni, anélkül is el tudta képzelni az egymásra hajló kék csápokat. Valamin nagyon tanakodtak. 

Leonard úgy döntött, marad még pár percig és hegyezte a fülét, hátha meghallja, mi a tanácskozásuk oka. Rosszat sejtett. Nagyon rosszat. 

Gyanúja beigazolódni látszott, amikor az egyik andoriai dühösen a következőkre emlékeztette a társát: 

 - Hallottad a főnököt: senki sem úszhatja meg büntetlenül az árulást! A “V’tosh ka’tur”-nak meg kell halnia!

Leonard nem ismerte ezt a kifejezést, ám abban egészen biztos volt, T’Rára céloznak vele. Valamiféle andoriai trágárságnak gondolta. Legyőzte a késztetést, hogy megforduljon, és - ahogy tette előző este is - szembenézzen a mocskos szájú kékbőrűvel. Gyanította, most nem hagynák csak úgy annyiban a dolgot. Mára már egyértelmű lett számára is: a főnök kiadta a parancsot, tegnap viszont, hiába avatkozott a dolgaikba, amíg nem egyeztettek a főnökkel, addig nem tehettek semmit ellene. Jobban belegondolva, gyanús is volt neki a viselkedésük, de persze utólag már könnyebb okosnak lenni, jutott eszébe a bölcs mondás. 

 - Már csak meg kell találnunk - figyelt fel McCoy a másik csápos hangjára. Önkéntelenül is felhúzta egyik szemöldökét és várt. Mindenképp előttük kell megtalálnia T’Rát. Figyelmeztetnie kell! Talán ezzel jóvá tehet valamit abból, amit elrontott. - De múlt éjszaka óta senki sem látta. 

 - Az nem létezik. Nem tűnhet el csak úgy. 

Leonard egyszerre könnyebbült meg és feszengett az elhangzottaktól. Ha a kékbőrűeknek fogalmuk sincs T’Ra hollétéről, akkor legalább a nő biztonságban van. Másfelől, ha rejtőzködik, akkor annak az esélye, hogy csak úgy összefuthat vele valahol az állomáson, elenyészően kevés. 

Olyannyira belefeledkezett a saját gondolataiba, hogy észre sem vette, mikor hagyták el az andoriaiak a kantint. Mint aki álmából riadt fel, úgy jutott eszébe egy ötlet: visszamegy Deannához, hátha neki van valami ötlete, hogy hol találhatja meg T’Rát. Most, hogy egyre bizonyosabb volt benne, a nő élete veszélyben van, szüksége lesz minden szövetségesére, legyen az egy régi barát vagy épp egy új ismeretség. 

Útvesztők kereszttüzében érezte magát. Ismeretlen utak, kiszámíthatatlan kanyarok követték egymást. A kocsmáig való visszaútja valahogy sokkal bonyolultabbnak tűnt. Az egyik sietősen bevett kanyarban szó szerint belebotlott egy ismerősbe. 

 - Spock! Hát maga meg mit keres itt?

 - A meglepettsége meglehetősen logikátlan, doktor - jelentette ki az első tiszt, ami Leonardból előcsalt egy neheztelő sóhajt. - Tudnia kellene, hogy jelenleg a hajó teljes legénysége az állomáson tartózkodik. 

 - Úgy értem… - szinte hallani lehetett, ahogy kattogott az agya a megfelelő folytatáson -, Jim már órák óta keresi Önt. 

Spock csodálkozásában felhúzta az egyik szemöldökét, kimérten megköszönte a doktornak az információt és természetesen biztosította róla, haladéktalanul felkeresi a kapitányt az ideiglenes szállásán. Amikor már hallótávolságon kívül volt, Leonard megkönnyebbülten felsóhajtott. 

Nem szeretett hazudni, de ha ez a kegyes kis füllentés segít neki abban, hogy ne árulja el a tervét, szemernyi megbánást sem fog miatta tanúsítani. 

 - Figyelem! Itt Jules állomásparancsnok. Az Enterprise teljes legénységének a figyelmét szeretném kérni! - hallatszott egy Leonard számára ismeretlen férfihang az állomás hangszóróiból. - Szeretném meginvitálni mindannyiukat egy fogadásra a főszinti nagyterembe földi idő szerint este nyolc órakor. Bízom benne, hogy mindannyian el tudnak jönni. Jules kilép. 

Kedves tőle, gondolta McCoy és komolyan elgondolkozott azon, hogy elmegy a partira. De előbb meg kell találnia T’Rát és figyelmeztetnie kell az andoriaiak tervére. Ehhez pedig vissza kell jutnia a kocsmába Deannához. 

Egy kanyarral a célja előtt mégis megtorpant. Mintha valaki figyelné. Az ember ezt a zsigereiben érzi. Félelmetesen ismerős hangra kapta fel a fejét:

 - A főnök látni akar, “V’tosh ka’tur” - az andoriai hangszíne azonban további nyugtalanságra adott okot. Cseppet sem hangzott fenyegetően. Inkább mézes-mázosan. Leonard tarkója libabőrös lett tőle. - Sikerült elsimítani a helyzetet és úgy döntött, ad egy második esélyt. 

Ha Leonard nem hallgatta volna ki a kantinbeli beszélgetésüket, talán nem is gyanakodott volna arra, hogy valami nem stimmel. De mivel pontosan tudta, mi a csáposok valódi terve, azzal is tisztában volt, nem hagyhatja T’Rát ezeknek a kékbőrűeknek a karmai között. Akár kezesbárányoknak adják ki magukat, akár nem!

Óvatosan kinézett a sarkon túlra. T’Rával szemben csak egy csápost látott, aki a doktornak háttal állt. Vajon hol van a többi?

 - Nem fog bennem újra csalódni - jelentette ki a vulkáni nő, olyan hűvösen, ahogy Leonard még nem hallotta a hangját. 

 - Abban biztos lehetsz - mosolyodott el az andoriai. 

A feszültség tettre sarkallta a doktort. Még jó, hogy nem csak a gorn harapás elleni szérumot hozta magával az Enterprise-ról, így kipróbálhatta, milyen hatással van a nyugtató injekció a kékbőrűek szervezetére. Örömmel konstatálta, a humanoid testfelépítésének köszönhetően ugyanolyan, mint akármelyik földinek.

T’Ra kikerekedett szemekkel figyelte pillanatnyi mosolynak álcázott grimaszát, ám mivel ezúttal Leonard is fel volt készülve a kifakadásra, megelőzve a nőt szólalt meg: 

 - Ne hálálkodjon!

 - Nem is fogok!

A doktor megszakította a szemkontaktust és igyekezett lenyugtatni magát

 - Kihallgattam egy beszélgetésüket. Meg akarják torolni az árulását. Szóval meggondoltam magam: mégiscsak megköszönhetné. Elvégre most mentettem meg az életét!

 - Ne akarja mindig játszani a hőst! Nem az! - kiáltotta dühösen, azonban egyébként is fakó arcbőre a másodperc törtrésze alatt néhány árnyalattal még halványabbá vált. Olyan vehemenciával ragadta meg a doktor felkarját és paszírolta a következő sarok biztonságába, mintha csak egy szalmabábu lenne. Leonard fülében ott visszhangzott a “Vigyázzon, doktor!” felkiáltás, amit hamarosan felváltott a disruptor lövések fülsértő zaja. 

A rohanó léptek - talán három vagy négy pár bakancsé - és az egyre közeledő fegyvertűz arra engedték következtetni Leonardot, hogy üldözőik nem fogják feladni egykönnyen. 

 - Kik ezek? - próbálta túlkiabálni a disruptorokat. Már meg sem próbálta elrejteni hangjában a páni félelmet. 

 - Andoriai fegyvercsempészek - jött a válasz a néhány méterrel előtte futó nőtől. 

 - Nem tudott volna valami biztonságosabb társaságba keveredni? - fakadt ki Leonard, majd miután nem érkezett válasz a kérdésére, hozzátette: - Én orvos vagyok, nem céltábla!

 - Valószínűleg Fjodornak dolgoznak. 

 - És ki az a Fjodor? - McCoy kezdte unni a saját kérdéseit, de így legalább egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy megértse, miért is lőnek rájuk. Csakhogy úgy érezte, ha egy lépést tesz előre, utána mindig hátrál dupla annyit. 

Mindenesetre a következő percekben megtudta, hogy Fjodor a csempészek főnökének - valószínűsíthetően - az álneve. 

 - Erre! - kanyarodott egy - a férfi számára mindeddig ismeretlen - folyosón balra. Leonard követte. 

Zsákutcába futottak, aminek a rövid folyosójáról csak egyetlen ajtó árválkodott. Zárva, dünnyögte a férfi inkább magának, mint T’Rának, azonban a nő mintha pontosan tudta volna, mit miért tesz; odalépett az ajtó jobb oldalán lévő panelhez, beütött valamiféle kódot, mire az ajtó kinyílt. 

Beszaladtak. 

Óriási terem tárult a szemük elé, szemlátomást éppoly magas, mint széles, padlózatán egyforma négyzetekkel. 

 - És most merre? - sürgette Leonard. Akármennyire is akarta, képtelen volt elképzelni, hová rejtőzhetnének el az óriási kockában. 

 - Csak várjon - intette türelemre a vulkáni. 

 - Ha nem vette volna észre, ezek szitává akarnak lőni minket! Ha azt hiszi, hogy egy ilyen kockában képesek vagyunk elrejtőzni, akkor a vak szerencsében bízik vagy ami még rosszabb: őrültebb, mint bárki, akivel valaha találkoztam!

 - Nyugi, doki! Tudom, mit csinálok. 

 - Milyen megnyugtató! - dünnyögte szemforgatva. 

A nő az ajtó melletti kisebb panel előtt állt. Leonard nem figyelte, min ügyködik, túlságosan lekötötte saját kezdeti pánikrohama. Amikor már kapkodva vette a levegőt és azt hitte, elájul, a mindezidáig egyhangú helyiség megváltozott, éppen akkor, amikor az ajtó, amin át ide jutottak, bezárult mögöttük. Egy másodperccel később, már semmi sem emlékeztette Leonard McCoyt a kocka-szobára. 

Buja, sűrű növényzet tárult a szemük elé, a zöld különféle árnyalataiban. A fejük felett madárraj repült el, rendezett V alakban hangos rikácsolást hallatva. Talán a váratlantól kialakult sokkhatásnak, vagy a megnövekedett páratartalomnak volt köszönhető, de fokozatosan helyreállt a légzése. 

 - Na, jobb már? - mosolygott gyermeki ártatlansággal T’Ra. 

 - Óh, te jó ég! - ámuldozott a férfi, meg sem hallva a kérdést. A melegtől néhány tincs a homlokára simult, de ha ez zavarta is, nem mutatta. Túlságosan lekötötte a látvány. - Mi ez a hely?

 - Egy menedék. 

 - Ez egy francos dzsungel! - Előbb mondta ki, mint belegondolt volna, s mint megismerkedésük óta annyiszor, a nő most is szinte olvasott az arcáról. - Hogy a viharba kerül ide egy dzsungel? Tudja maga, hányféle veszély leselkedhet itt ránk?

 - Igen, tudom, és a válasz egyszerű és megnyugtató: egy sem. Ez ez holofedélzet. És nincs miért aggódnia, doktor. Bekapcsoltam a biztonsági protokollt. Itt nem eshet bajunk. - Szavai megerősítéseként megmarkolt egy éles levelű furcsa növényt, ami úgy tűnt, mintha a fa törzséből nőtt volna ki. - Látja? Semmi bajom. Egy karcolás sem érhet minket, amíg itt vagyunk. Szóval nincs miért aggódnia! Idebent, legalábbis. Ezt a kódot egyedül a vulkániak ismerik. Jöjjön - intett, majd választ sem várva nekiiramodott. Leonard sem akart lemaradni, ezért ő is futásnak eredt. Sajnálatosan azonban a szervezete nem volt hozzáedződve ilyen időjárási körülményekhez: a magas pára és a forróság egyre inkább mázsás súllyal nehezedtek a tüdejére. 

 - Hová szalad ennyire? 

 - Csak nem túl gyors a tempó, doktor? - kacagott hátra T’Ra.

 - Ami azt illeti, nem ilyen légkörhöz vagyok szokva - kapkodott levegő után, mire a vulkáni végre megállt. Amikor melléért, mélyen a szemébe nézett:

 - Sajnálom.

 - Semmi gond - legyintett a férfi lihegve. Erősen izzadt, de tartotta magát. 

 - Nem messze innen van egy kunyhó - mutatott nyugat felé. Ezúttal lassan indult el újra, ügyelve rá, hogy Leonard ne maradjon le tőle. - Bent friss víz és bőséges ennivaló várják. A falai kőből készültek. Elnyeri majd a tetszését, ebben biztos vagyok. 

 - Honnan tud ennyi mindent erről a helyről?

 - Én hoztam létre - a férfi csodálkozva megemelte egyik szemöldökét, de nem szólt semmit. - Mindazok alapján, amiket olvastam. Különböző világok különböző életformái keverednek itt, de - mint már mondtam - a valóságtól eltérően itt egyik sem sebezhet meg. Itt bátran simogathat vad sehlatot, vagy pancsolhat egy medencében cápákkal és krokodilokkal, ami csak jólesik. A lényeg a megismerés, a felfedezés élménye - veszélyhelyzet nélkül. 

 - Kellemesen hangzik - mosolyodott el Leonard.

Mintha csak T’Ra szavainak akarna nyomatékot adni, egy arany tollazatú madár, ami alig volt nagyobb egy bagolynál, olyan közel repült el felettük, hogy Leonard érezte a szárnyai által gerjesztett szellőt az arcán. Pár pillanatig tartott csupán, a doktor arcán a mosoly még hosszú percekig megmaradt. 

Úgy érezte, ezt a helyet neki találták ki. Mindenféle érdekes élőlénnyel, soha nem látott organizmusokkal és baktériumokkal, amiket anélkül tanulmányozhat, hogy bármi problémát okoznának neki. Így, amikor egy újabb aranytollú madár szállt el felettük és ereszkedett T’Ra vállára, nem az volt az első reakciója, hogy “vigyázzon, a végén még megcsípi”, hanem automatikusan nyúlt felé, hogy megsimogassa. 

Egy pillanatra eszébe jutottak a társai. Vajon nekik is ugyanilyen felemelő érzést nyújt a felfedezés öröme?

Az aranytollú hagyta, sőt, olybá tűnt, élvezi a simogatást, egy óvatlan pillanatban mégis belecsípett T’Ra sapkájába és olyan gyorsan repült el vele, mintha soha nem is lett volna ott. 

Leonard McCoy teljességgel ledöbbent. 

A madár által eltulajdonított fejfedő ugyanis egy álcázó tárgy volt. Olvasott már róluk korábban, de nem hitte volna, hogy valaha látni fog akár csak egyet is közülük. Kikerekedett szemekkel bámulta a rövid lángvörös tincseket, amik megzabolázatlanul álltak össze-vissza, mégis természetes bájt kölcsönzött a nő arcának, éles kontrasztot alkotva vulkáni vonásaival. 

 - Nahát! Ez magyarázatot ad néhány dologra - találta meg a hangját Leonard. 

 - Ne mondjon semmit, kérem! Ne kelljen megbánnom, hogy elhoztam ide!  

 - Ahogy óhajtja - biccentett a doktor. - Akkor más téma: hogy értette azt, hogy hosszú hónapok munkáját tettem tönkre?

A nő felnyögött és olyan haragosan nézett rá, amitől a hajóorvos egyszeriben megbánta a témaválasztást. Csendben kellett volna maradnia, de valójában már előző este is foglalkoztatta a válasz. 

 - Jules parancsnok, az állomásparancsnok úgy egy hónapja avatta be a Vulkáni Titkos Rendőrséget egy roppant kényes ügybe. 

 - A fegyvercsempészek? - kérdezte halkan Leonard. T’Ra bólintott. 

 - A biztonsági főnök és a csapata andoriaiak. Becsületesek, még ha olykor hirtelen haragúak is. Amikor rájöttek, hogy a csempészek romulán diszruptorokat ötvöztek az Andoriáról származó technikával, és mint azt tapasztalhatta, pusztítóbb a sikere, mint korábban bármilyen kézifegyvernek; a legutóbbi rajtaütéskor pedig azonosítatlan andoriai DNS-t találtak, Julestól kértek segítséget. Az mégsem járja, hogy a saját fajtájukra vadásszanak! Az megosztotta volna őket, amit egyik faj sem engedhet meg. A Föderáció stabilitása itt a peremvidéken rendkívül illékony. Jules a VTR-hez fordult, a felettesem, Pola javaslatára pedig beépültem közéjük. Nem volt könnyű. 

Leonard reagálni szeretett volna az elhangzottakra, ám T’Ra arca hirtelen felragyogott: 

 - Megérkeztünk!

vége a második résznek