Különleges Kötelék 4.

Töprengést és sikertelen alvási próbálkozásokat követően, földi idő szerint reggel nyolc órakor Jonathan Archer kapitány kilépett a turbóliftből és végignézett a híd személyzetén. Jöttére T’Pol elfoglalta saját helyét a konzoljánál, miközben elmondta: az éjszaka eseménytelenül telt, tovább haladnak az ismert űr pereméhez.

 - Hogy eljussunk oda, ahová ember még nem merészkedett - szólt Jonathan inkább magának, mint az első tisztnek. T’Pol egy kissé megemelte a szemöldökét.

 - Ezek szerint jól aludt - észrevételezte. 

 - Egy szemhunyásnyit sem - ült le a székébe Archer. - Mégis úgy érzem, mintha legalább egy teljes napot végigdurmoltam volna egyhuzamban - siklatta mosolyát a tudományos tisztről a tőle néhány méterrel távolabb ülő Hoshira, aki zavartan kerülte a kapitány nyílt tekintetét. Mielőtt bárki bármit reagálhatott volna a kimondott vagy kimondatlan szavakra, Phlox nyitott egy kommunikációs csatornát a hídra.

 - Kapitány, lejönne, kérem a gyengélkedőre? 

 - Valami baj van, doktor? - ráncolta a homlokát a férfi.

 - Valaki látni szeretné Önt - hangzott a titokzatos felelet. 

A hidat T’Polra bízva, Jonathan Archer elindult a turbólift felé, csodálkozó és találgató pillantásokat hagyva maga mögött. 

A gyengélkedőre érve a felé siető beagle láttán úgy érezte, helyére került a történtek kirakósának utolsó darabkája is.

 - Porthos! - kapta fel futtában bizalmas barátját. - Hogy vagy, pajtás? - 

Válaszul olyan lelkesen nyalta össze a kapitány arcát, hogy aki nem ismerte a földi kutyák ezen szokását, az is egész biztosan tisztában volt Porthos örömével. 

 - Jó egészségnek örvend - lépett az egymásnak örülő barátokhoz Phlox. - És ahogy látom, Ön is - mosolygott. - Örülök, hogy ismét a régi.

 - Hálás vagyok a segítségéért, doktor. 

 - Ugyan, remekül kijöttünk az elmúlt napokban, igaz-e, Porthos? - megerősítésképpen a kutyus hangosan vakkantott egyet. Jonathan arcán a mosolyt egy komolyabb arckifejezés váltotta fel.

 - Természetesen azért is köszönettel tartozom, amiért gondját viselte Porthosnak. De most elsősorban nem erre gondoltam - a denobulán meglepődött ábrázatát látva magyarázatba fogott: - Az ellenszer. Hoshi tegnap elmondta, hogy Ön és T’Pol találták meg végül a megoldást… - bár a köszönetet szívesen vette, sosem tartotta helyesnek, ha más munkájáért ő aratja le a babérokat, így közbevágott:

 - Elnézést, kapitány, de én nem találtam gyógymódot. 

 - Az meg hogy lehet? Hoshi azt mondta…

 - Kapitány, valóban szünet nélkül kutattam a gyógymód után, de tegnap késő délutánig mindent megtettem, amit megtehettem, és kifogytam az ötletekből.

 - Akkor mi… mi történt pontosan? - Archer már kezdte unni ezt a kérdést, dühítette, amiért az olyan pontosan kitalált események ezzel a vallomással más irányt vettek, ami zsákutcába vezette őt. Újra. 

 - Tegnap este, úgy nyolc óra tájban lehívtam ide T’Pol parancsnok helyettest, és bevallottam neki a kudarcomat… 

 - Sajnálom, parancsnok helyettes, de kifogytam az ötletekből. Képtelen vagyok megtisztítani a kapitány tudatát - az egyik képernyő előtt álltak, percekig tanácstalanul. - Bárcsak egy mesében lennénk… - bukott ki a doktorból.

 - Ezt hogy érti? - kapta fel a fejét T’Pol láthatóan minden apró fűszálba megkapaszkodva, ami reménnyel kecsegtethetett.

 - A Földön a gyermekeket gyakran ringatják álomba különböző elképzelt történetekkel, mesékkel, amiben a jó mindig legyőzi a gonoszt, az igaz szerelem mindig győzedelmeskedik, ilyesmik.

 - Nem értem, hogy segíthet ez rajtunk - jelentette ki a vulkáni, s Phlox meg mert volna esküdni rá, zavarodottságot látott a tekintetében. 

 - Ezekben a mesékben elég gyakran előfordul egy mondás: “Az igaz szerelem csókja megtöri az átkot.” Szóval csak elmerengtem kissé: ha ez egy mese lenne…

 - ... akkor az igaz szerelem csókja megtörné ezt az átkot is. Nagyon… romantikus elképzelés, doktor - s bár látszólag lemondott erről az elképzelésről, a denobulánnak sikerült elültetnie benne a remény csíráját, ami szárba szökkenve végül odáig vezetett, hogy bebocsátást kért földi idő szerint úgy este kilenc óra tájban Hoshi Sato zászlós kabinjába…

 - Egy szó nélkül elviharzott - fejezte be a mesélést Phlox. 

 - Mondta, hová megy? - kérdezte Archer. Miközben hallgatta a doktort, letette a földre Porthost, és nekitámaszkodott az egyik bioágynak. Egyik kezét a fekhely peremén tartotta, a másikkal automatikusan a szájához ért.

 - Gondolom, ahhoz, aki megtörte az átkot. - Jonathan észbe kapott és elvette a kezét a szájáról. Nem volt véletlen Phlox fogalmazása és ezzel mindketten tisztában voltak. - Aki Önnel volt, amikor “visszatért”.

 - Aki mindig is velem volt… - suttogta maga elé Jonathan. 

Ezzel a kirakós utolsó darabkája is a helyére került. 

Vége a negyedik résznek...