'Once upon a time - Egyszer volt, hol nem volt' -- 'Outlaw Queen' Regina & Robin

Negyedik rész: 

Álomárny & Tündérpor

   A Lightown falujába vezető úton Regina percről percre érezte, hogyan szabadul fel a maga mögött hagyott kötelességek, szabályok kötelékéből; s ezzel együtt mind inkább közelebb került lélekben is a mellette lépdelő Robin of Locksley-hoz. Ahhoz a törvényen kívülihez, akinek néhány nappal ezelőtt még kész lett volna kioltani az életét, mára pedig már képtelen lett volna nélküle élni. Valahányszor megpihentek néhány percre, a szemeibe nézve saját szerelmes tekintetét látta visszatükröződni.
 Többnyire saját gondolataikba burkolóztak, vagy Robin mesélt hátrahagyott életéről, az édesapjáról, és arról a tetoválásról, amit Jeremy karján látott, mikor kiszabadította a börtönből.
   - Nem értem – jelentette ki töprengőn. – Apám mindig azt mesélte, azok, akik magukon viselik a sakál jelképét, mind becsületes, igaz hitű emberek.
   - Talán Jeremy csak úgy érzi magát Túlélőnek, ha magának követeli a hatalmat – merengett el Regina.
 Egy vastag törzsű fánál torpantak meg, rajta egy friss közlemény, miszerint Regina, az Elvarázsolt Erdő királynője lemondott a trónról, és tanácsnokára hagyományozta azt. A lap alján az uralkodónő hivatalos pecsétje és aláírása díszelgett.

   - Ez mikor történt? – kérdezte Robin. Hangjában a legkevésbé volt jelen a vádaskodás, sokkal inkább félelem szorította össze a szívét. Ha Reginától elvették a trónt, akkor vége...  Mindezidáig élt még benne egy halvány reménysugár, szerette volna, ha szerelmese meggondolja magát. Biztonságban akarta tudni. Ha mindezt Leopold király udvarában érheti el, akkor egészen addig kíséri. Ám egy trónját elvesztett királynő már korántsem biztos, hogy szívesen látott vendég lenne, akármennyire jószívű uralkodó is ez a Leopold.
A csalódottság és a szerelem-féltés tisztán kivehető volt a szemeiből. Regina hangjára ocsúdott fel.
   - Tegnap reggel Jeremy adott néhány papírt, amit alá kellett írnom. Belecsempészhette közéjük – óvatosan ejtette ki a szavakat, mintha önmagát akarta volna meggyőzni. Szégyellte magát Robin előtt, amiért bedőlt egy ilyen olcsó trükknek.
   - Ne vádold magad! – simított végig mindkét karján Robin. Összekulcsolta ujjait az övéivel, miközben belefeledkezett az őzike szemekbe. Mintha csak a gondolataiban olvasna.  – Gyere, menjünk tovább! – húzta maga után gyengéden. – Az ott már Lightown – biccentett előre a tíz-tizenöt házból álló falucska irányába.

   A következő percekben Regina olyannyira elmerengett az elmúlt nap eseményein, hogy Robin erőteljes kézszorítására és nyugtalan, suttogó hangjára is időbe telt, mire visszatért a jelenbe. Körülnézett. Lightown határában jártak már, a törvényen kívüli valamiért mégsem tartotta olyan jó ötletnek, hogy felfedjék magukat. Hogy miért, arra Regina hamarosan magától is rájött.
  Egy ló torpant meg az egyik ház előtt, maga mögött rozoga szekeret húzva. A kopottas, régi lepel alól sáros csizmák vonzották magukhoz Regina tekintetét. Összeszorult a szíve, ahogy végignézte, amint egy asszony kirohan a házból, és jajveszékelve borul a csizmák tulajdonosára.
   - Félix! Nem! Kisfiam! – a zokogását hallva a királynő is érezte, ahogy könnyek csorognak végig az arcán. Habár ő is rengeteget vesztett ebben a pár napban, tudta, nyert is: Robin szerelmét. De ennek az asszonynak nem maradt más, csak a szívfájdalom.
Időbe telt, mire úgy tudott a törvényen kívülire pillantani, hogy könnyei már nem homályosították el a látását. Mikor azonban egy erősebb férfi leemelte a szekérről Félix élettelen testét, néhány pillanatra láthatóvá vált az arca Robin előtt is. A tolvaj kikerekedett szemekkel ismerte fel a fiúban azt a tinédzsert, aki még Jeremy érkezése előtt figyelmeztetni próbálta őt. Egy egész élet telt el a szavai óta. Az Ő élete.
 „Óvakodj tőle...”
Újra és újra felderengett előtte az arca, s rövid életének utolsó pillanatai. Ő, Félix, Lightown-ból valóban ki akarta szabadítani őt. És az életét adta azért, hogy Robin of Locksley biztonságban legyen. Távol Joderick-től. Távol Jeremy-től, akármelyikükre is próbálta figyelmeztetni még a legutolsó lélegzetvételével is.
  Erőteljesebben szorította meg Regina kezét, mire szép őzike szemek kutató pillantása és egy aggódó kérdés ragadták ki a nem is olyan régmúlt eseményeinek újra átéléséből.
   - Ismerted őt? – a férfi félszegen bólintott.
   - Meg akarta menteni az életemet – felelte röviden.
   - Jeremy végzett vele, igaz? – Robin bólintott. Hiába akarta volna megvédeni Reginát az igazság okozta fájdalomtól, már késő volt. A részletektől azonban, elhatározta, megkíméli, ameddig csak lélekben meg nem erősödik ahhoz, hogy hallhassa. Így tehát kiszabadulásának részletes elmesélését elnapolta egy alkalmasabb időpontra, s ezt az uralkodónő is pontosan tudta és hálás volt neki ezért. Ezért is...

   - Lightown népe! Jól jegyezzétek meg ezt a napot! – figyeltek fel mindketten a szekeret kísérő lovas katona hangjára. – Mert a mai naptól fogva új királyság részesei vagytok. Egy olyan királyságé, amely nem tűri a haramiák fosztogatását. Ezt a fiút, itt – mutatott a katona Félix testére – tetten érték, amint megkísérelte megszöktetni az Elvarázsolt Erdő legveszélyesebb bűnözőjét, Robin Hoodot. Példája legyen elrettentő mindazoknak, akik bújtatják, vagy segítik a törvényen kívülieket! Egykori királynőtök, Regina úgy döntött lemond a trónról. Így a mai nappal új szabályok lépnek érvénybe. – Amíg beszélt, szóban ismertetve ezeket az új törvényeket, társa, egy nála sokkal fiatalabb, talán Félixszel egyidős fiú, lepattant a lováról és rutinos mozdulattal szegelte fel a hozzá legközelebb eső ház oldalára a papírost, ami írásban tartalmazta mindazt, amit a falusiak hallhattak. – Éljen Jeremy király, az új uralkodótok! – fejezte be a szónoklatot.
   - Éljen Jeremy király! – ismételte meg a tinédzser is, amit néhány falusi félszeg utánzása követett.
  Ezt követően a két lovas, mint akik jól végezték dolgukat, elvágtattak. Sok falu van még hátra...

   - Nem maradhatunk itt – ocsúdott fel Robin hangjára Regina. Érezte, ahogyan a kezébe fogja a kezét, ahogyan a lábai engedelmeskedtek az egykori nemesember irányításának, mégsem bírta még felfogni mindazt, ami történt.
 Robin of Locksley tisztában volt vele, nem viheti olyan helyre a trónfosztott királynőt, ahol a leghalványabb esély is van rá, hogy felismerhetik. Jeremy cselvetésének következményeképpen Regina törvényen kívülivé vált.  
   - Hová megyünk?
   - Az erdőben húzzuk meg magunkat. 
Egy többnyire védett barlangban este tábort vertek, és saját gondolataikba mélyedtek. Mi lesz velük ezek után? Egyikük sem tudta biztosan.
 Robin halkan felszisszent, ahogy a fájdalom a karjában egyik pillanatról a másikra felerősödött. Már fel volt készülve Regina kérdésére, azonban a nő ajkait egy árva szó sem hagyta el. Ha nem érezte volna percek óta, hogy valaki szótlanul figyeli, arra gondolt volna, Regina elaludt a karjaiban, ahogy hátával a férfi mellkasának dőlt. De Robin Hood okosabb volt ennél. Tisztában volt vele, a királynő nem alszik, csupán csak megdermesztette valaki.
Felsóhajtott.  
   - Mit akarsz még tőlem, manó? 
Nem tévedett. Hamarosan láthatóvá vált előtte Rumpelstiltskin alakja. A tolvaj kérdéséből semmi ingerültség nem hallatszott, inkább valamiféle mélyről jövő fájdalom. Kezdett belefáradni abba, hogy mindig, minden körülmények között a jót cselekedje. Marian mindig a legjobbat látta benne, és ma ugyanazt a tiszta szerelmet látta visszatükröződni Regina őzike szemeiből is. Mariant már elveszítette; Reginát nem fogja hagyni. Az élete árán is megvédi, ha szükséges.
 Ezen elmélkedett, mielőtt láthatóvá vált előtte az Elvarázsolt Erdő legerősebb varázslója.
   - Hacsak nem találod meg a módját, hogy azt – mutatott a sebére – begyógyíts, akkor attól tartok, hamarabb fogsz találkozni a feleségeddel, mint számítanál rá, Deary.
   - Méreg, igaz? – vizslatta a karját a férfi. Rumpelstiltskin jellegzetes kuncogása, úgy érezte, szavak nélkül is megadta a választ.
   - Nem is akármilyen! – fokozta a feszültséget. – Ez az Álomárny. Úgy hiszem, találkoztál már vele, ha nem is közvetlenül. – Robin fájdalmasan felsóhajtva emlékezett vissza a napra, amikor elvesztette a feleségét. - És elhiheted, Deary, erre a gyógyír sem lehet akármilyen! 
   - Miért? Hogyan gyógyulhat be?
   - Ha elárulnám, nem változtatna semmit. Erre magadtól, magatoktól kell rájönnötök! – Gonosz, gonosz manó, futott végig Robin fejében, remélve, hogy Rumpelstiltskin a gondolataiban is olvas néhanapján. Elnézve a manó ábrázatát, talán meg is tehette. – De elárulok valamit, amit az a vén boszorkány nem volt hajlandó a tudtodra adni.
   - Miért? Mi hasznod lenne abból? – Robin of Locksley kezdett gyanakvóvá válni. Egy szívességgel már így is adósa volt, nem akarta tetézni a bajt. Abból úgyis kijutott mára már!
A varázsló egy kuncogást követően osztotta meg vele a titkot:
   - Az a banya már sok borsot tört az orrom alá. Tartozik nekem, nem is kevéssel! A tény, amit nem árult el neked: azért áldozta fel a te bájos feleségedet, mert azt remélte, a halála meggyengít majd téged annyira, hogy a katonák el tudjanak fogni. A helyszínen akart megöletni téged. Tökéletes tervnek tűnt, leszámítva...
   - ...hogy nem haltam meg – fejezte be a mondatot Robin. – De miért akarta ennyire a halálomat? Hiszen nem is ismer!
   - Néhány nappal előtte felkeresett. Alkut kötöttünk, ami nem rád tartozik. Amiben érdekeltséged lehet: elárultam neki a jövődet. A királynővel. – mutatott színpadiasan Reginára. – Deary, én hosszú évek óta tudatában vagyok annak, hogy őfelsége törvényen kívülivé válik majd az oldaladon. Csak így maradhattok együtt. Habár így sem sokáig – utalt vissza a beszélgetésük első témájára.
 Rumpelstiltskin szavaira az elviselhetetlenségig fokozódott a fájdalom Robin karjában.
 A manó eltűnt, így a férfi görcsösen ismétlődő kérdését („mi az ellenszere?”) egyedül Regina hallhatta.
   - Minek, Robin? – próbálta túlharsogni a kétségbeesett kérdészuhatagot az egykori királynő.
   - Az Álomárnynak – nyöszörögte a törvényen kívüli.
„Egy megtörhetetlen, örök halált hozó átok.”
A fiatalasszony beleborzongott a gondolatba. Majd, mintegy varázsütésre érezte, ahogyan a szíve megtelik reménnyel egy név gondolatára: Csingiling.
Hiszen a kis zöld tündér neki már segített egyszer, tudott az álmairól az oroszlán tetoválást viselő férfiről, biztosan újra segíteni fog!
   - Csingiling! Csingiling! Siess! Szükségem van rád!
   - Ő ki? – préselte ki magából a szavakat Robin. Látszott rajta, minden egyes pillanattal tovább gyengül az ereje, ahogyan a méreg közelít a szíve felé.
   - Egy tündér. Segíteni fog. Bízz bennem! – szorította meg az ép kezét a nő. Próbált biztató mosolyt küldeni felé, de érezte, nem sikerült olyan hitelesen, mint tervezte.
   - Bízom benned, Regina – suttogta Robin, ép kezével megszorítva Regináét. Az egykori uralkodónő egy szívdobbanásnyi ideig jólesőn beleborzongott abba, ahogyan a férfi a nevén szólította.

   - Az Álomárny alattomos méreg. Még sohasem találkoztam vele, ezért nem tudhatom, hathat e rá a tündérporom. 
Csingiling vacillált Robin eszméletlen teste felett. Regina egyre csak nyelte vissza a könnyeit. Minden igyekezetével azon volt, hogy bátor és erős maradjon. Bárhogyan is alakul ez az este. Mindazonáltal pontosan tisztában volt vele, Robin of Locksley halálával az ő élete is véget ér.
   - Próbáld meg! Kérlek! – reményteli őzikeszemek kísérték végig a tündérpor útját Csingiling kezeiből Robin karjára, majd lélegzetvisszafojtva várta a hatását.

Nem történt semmi.
A tündér még ez után kétszer próbálkozott a porral, de semmi.
Nem hatott.
   - Minden átok megtörhető.
   - Úgy tűnik, az Álomárny erősebb a tündérpornál – öntötte szavakba fájdalmasan Regina mindkettejük gondolatait.
   - Sajnálom! – Csingiling hangja erőtlenné, szinte már síróssá vált. A szívén viselte a két szerelmes sorsát. Igazságtalanságnak, sőt mit több, kegyetlenségnek érezte a történteket. Regina és Robin megérdemelték a boldogságot, ehelyett „páholyból” nézheti végig az egykori nemesember haldoklását, és azt, ahogyan emiatt a királynő szíve lassan, de biztosan megszakad. A legszívesebben üvöltött volna, csak épp nem tudta, kivel. Méltatlannak érezte magát a tündér-létre, ha a mágikus por, mi népe sajátja, nem ér semmit az Álomárny ellen. De ha a tündérpor nem, akkor mi segíthet?
Zöld szárnyaiból csodaszép csillám hullt alá, ahogy eszébe ötlött a megoldás. Már épp megfordult volna, hogy megossza Reginával a gondolatát.
   - Szeretlek, Robin of Locksley! – simogatta meg a mozdulatlan borostás arcot a fiatalasszony, majd ráhajolt a férfi ajkaira, hogy egy utolsó csókban egyesüljenek. Maga sem tudja, mit várt ettől, egyszerűen csak érezte, meg kell tennie.
Csingiling szárnyaiból az izgatottságtól még több csillám hullott. Ha Regina figyelt volna rá, talán akkor az ő szívét is remény töltötte volna el. Így viszont a meglepetés erejével hatott rá a boldogság érzése, mikor könnyes szemei előtt lassan kitisztult a kép: egy gyönyörű égszínkék szempár, egy szívét-lelkét melengető mosoly látványa.
   - Robin! – formálta a szót a szája, hang mégsem jött ki a torkán. Ahogy összeölelkeztek, a férfi is érezte azt a megkönnyebbült sóhajt, ami elhagyta a nő tüdejét.
   - Az igaz szerelem csókja. Ami erősebb minden varázslatnál. Még az Álomárnynál is. – Csingiling talán maga sem tudta, a párhoz intézi-e a szavait, vagy csak magának mondja.
Regina lassan kibontakozott Robin öleléséből, de csak arra a röpke pillanatra, míg a tündérhez fordult, hogy köszönetet mondjon neki és bemutassa őt annak, akinek a szívét adta.

   A szerelmesek boldogságán azonban még valaki mosolygott, sejtelmesen, elég közel az események megfigyeléséhez, ugyanakkor elég távol az objektív szemléléséhez. Halk, jellegzetes kuncogással vette tudomásul, ez az esemény is pontosan úgy történt, ahogyan történnie kellett. Ahogyan arra ő számított.

Vége a negyedik résznek...

Ötödik rész: „… mindig ára van!” (a mágiának, a bosszúnak, az átoknak…): http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/02/15/outlaw_queen05