Tükröd vagyok 8.

Hoshi Sato két hete tért vissza a saját univerzumába. Az állapota lassan, de biztosan javult; néhány nap és akár újra munkába is állhat, jelentette a kapitánynak Phlox. 

 - Köszönöm, doktor! Archer kiszáll - bontotta a kommunikációs csatornát. A kapitányiban érte a jó hír, onnan egyenesen a gyengélkedőre sietett. Csak arra nem számított, hogy nem ő lesz az egyetlen látogatója a kommunikációs tisztnek...

Elisabeth Cutler és Travis Mayweather zászlósok ott sorakoztak Hoshi bioágyánál és épp megnevettették valamivel, amikor Jonathan belépett a gyengélkedőre. 

 - Hogy érzi magát, zászlós? - kérdezte láthatóan megkönnyebbült mosollyal az arcán Jon. 

 - Egyre jobban, kapitány. Hála doktor Phlox-nak! - az alig egy percig tartó csendet, ami Hoshi szavait követte, végül Travis törte meg, lelkesen elújságolva Jonnak, hamarosan a lingvisztikus visszatérhet a posztjára. 

 - Igen, én is hallottam a jó hírt - széles mosolya láttán a tolmácsnak kissé megremegett a keze, de ez senkinek nem tűnt fel. 

Jonathan Archer egy kissé zavarban volt, ami a sokat tapasztalt denobulán orvosnak nem kerülte el a figyelmét. Arra hivatkozva, a tolmácsnak pihennie kell, hogy teljesen visszanyerje az erejét, kitessékelte a másik két zászlóst a gyengélkedőről, majd a kapitányhoz fordult. 

 - Tudom, tudom, már itt sem vagyok - adta meg magát feltett kezekkel. - Csak még valami - fordult vissza Hoshihoz, mintha akkor jutott volna eszébe a gondolat -, a keddi vetítés előtt… este nyolckor vacsora a kapitányiban.

 - Ott leszek, uram. - Határozottabbnak tűnt a hangja, mint amilyennek érezte magát abban a pillanatban, amikor a tekintetük egybeolvadt. 

Hoshi arra számított, a vacsorán a vulkáni tudományos tiszt és a főgépész is részt vesznek, így az indulásakor tapasztalt természetesség és nyugalom a kapitányiba lépve egyszeriben tovaszállt; egyedül Jonathannal nézett farkasszemet. 

 - Szerettem volna egy kis időt kettesben tölteni Önnel - az őszinte szavak és a nyílt tekintet, amik korábban is jellemezték az Enterprise első emberét, most még inkább hangsúlyosabbnak tűntek a nő számára. - Szeretném, ha tudná, bármi is történt abban a másik univerzumban…

 - Kapitány, kérem, ne! - vágott a szavába a zászlós. - Igyekszem elfelejteni az ott történteket. - Reszketett a keze a háta mögött, de a hangját egyelőre még kordában bírta tartani. Jonathan meglepedten pislogott rá. 

 - Sajnálom! Ha bármiben tudok segíteni, tudnia kell: rám számíthat!

 - Éppenséggel volna itt valami… 

Jon a következő pillanatokban érzelmek egész sorát tapasztalta meg - újra. Miközben Hoshi beszélt, észérveknek tűnő indokokkal alátámasztva a kérését, a férfi emlékezetében egy másik fiatal zászlós szavai törtek utat maguknak. Így, amíg az előtte álló Hoshi Sato arról beszélt, vissza szeretne térni a Földre; Jonathan fejében egy emlékkép az alábbi mondatokat visszhangozta:

 “Többször is megfordult a fejemben, visszatérek a Földre, de aztán rá kellett jönnöm: amióta beleszerettem, nélküle minden perc kész pokol volt… Akiket minden univerzumban egymásnak teremtettek, a lehetőségeikhez mérten hosszabb-rövidebb ideig képesek megélni a felhőtlen boldogságot… Emlékezzen, miről beszéltünk, Jonathan! Ne veszítse el őt!”

Ne. Veszítse. El. Őt.

Jon füleiben, fejében és szívében egyaránt dübörögtek ezek a szavak. 

 - Hoshi - sóhajtott, majd közelebb lépett hozzá és magához ölelve a fülébe súgta: - Ezt ne kérje tőlem! Nem akarom és nem is fogom elveszíteni Önt. Soha!  

A lingvisztikus gerincén jóleső érzés suhant végig, le, majd fel, egészen a tarkójáig a férfi szavaitól, mialatt röpke csókok környékezték meg az arcát. Majd, ahogy ajkaik egymásra találtak a kapitányi étkezőben, Hoshi Sato zászlósnak sem maradt szemernyi kétsége sem afelől: ami az Égben köttetett, az űrben megvalósulhat. 

V  É  G  E