Tükröd vagyok 3.

Mindeközben egy párhuzamos univerzumban…

  Archer kapitány a készenléti kabin ablakánál állt és a néhány perce befutott jelentésen tűnődött. Az elsőt egész egyszerűen abszurdnak, a másodikat szimpla félreértésnek titulálta, de ez a harmadik felülbírálta az előzőekhez való hozzáállását. A legénység megbízható tagjainak egybehangzó vallomása kötötte meg jelképesen Jonathan kezét, emlékeztetve őt a Csillagflotta írott és íratlan szabályaira. Egy gondterhelt, mély sóhaj szakadt fel a tüdejéből, amikor meghallotta az ajtó csengőjének jellegzetes hangját. 

 - Szabad! -

Tudta, hamarosan a kapitányi teendők közül az egyik legkellemetlenebb kötelességének kell eleget tennie. Az ilyen alkalmakkor azt kívánta, bárcsak ne ő lenne a hajó első embere, bárcsak ne kellene felsőbbrendűséget mutatnia most a zászlóssal szemben, bárcsak kiderülne, hogy minden jelentés csak valamiféle ízetlen tréfa része, bárcsak…

Az ajtó kinyílt és abban a pillanatban Jonathan Archer már tudta: mindez nem félreértés, nem ízetlen tréfa. Az a tekintet mindent elárult neki. Oh, bárcsak, bárcsak ne lenne ebben annyira biztos! 

 - Foglaljon helyet, zászlós! - igyekezett elővenni a hivatalos hanghordozását, ami a minden egyes rezdülését figyelő éjfekete szempár szuggerálásában a legkevésbé sem volt egyszerű. Megköszörülte a torkát, leült a dolgozóasztalához, kezébe vette az adathordozóját, és elkezdte felolvasni a jelentéseket. Mivel az utóbbi fél óra alatt épp elégszer rágta át magát a sorokon, képes lett volna emlékezetből felidézni, akár szó szerint is; mégis megtartotta inkább a főnök-beosztott távolságot, és fel sem nézve a jelentésekből gépies monotonitással olvasta a mondatokat. 

Hoshi Sato, vagy legalábbis az, aki maradt belőle a nap végére, rezzenéstelen arccal hallgatta végig az első két jelentést. Mire Jonathan a harmadikhoz, a hajóorvoséhoz ért, már hangosan kacarászott, amivel felhívta magára a férfi figyelmét. 

Abbahagyta az olvasást és megrökönyödve felnézett. Kikerekedett szemekkel bámulta a nőt, aki a jelentéseket hallgatva megszabadult az egyenruhájától, s most már nem volt más rajta, mint egy fekete, csipkés melltartó egy hozzá passzoló alsóneművel. Ettől a látványtól meglehetősen nehezére esett egyenesen a lány szemeibe néznie. 

 Jonathan Archer pontosan arra a következtetésre jutott, mint doktor Phlox, vagy előtte, egymástól függetlenül, Trip és T’Pol: Hoshi Sato megváltozott!

Még az ülés közbeni testtartása sem a megszokott, merengett el egy pillanatra. Mi történhetett vele?

Tűnődve vizslatta a máskor szinte szorongó ifjú hölgyet, aki most magabiztosan, kihívóan állta a tekintetét. Óráknak tűntek Jon számára ezek a percek. Hoshi, vagy akárki is legyen ez a nő, végül felkelt és lassan elindult felé. 

 - Ki maga? Hol van Hoshi? - kiáltott rá olyan hévvel a férfi, amitől az igazi zászlós minden korábbi alkalommal összerezzent. De ez a nő nem. Ez a számára ismeretlen lény trillázva felkacagott, gyerekes kérdésnek titulálva a kapitány kifakadását. - Mit tett vele? - ragadta és rázta meg a vállánál fogva. Hangja a haragosból a kétségbeesettbe váltott át a félelemtől: talán sosem kapja vissza a kommunikációs tisztjét. 

Alig hallatszott különbség az első két kérdés és a legutolsó közt, a Föld legtehetségesebb lingvisztikusának füleit azonban semmilyen apróság nem kerülhette el. 

 - Te jó ég! - suttogta maga elé, kikerekedett, kacér éjszínű szemekkel, amik megbabonázva tartották fogva Jonathan tekintetét.

 - Mit tett vele? - hangzott az újabb kérdés, összehasonlíthatatlanul erőtlenebb hangsúllyal.

 - Én? Semmit sem tettem - szabadította ki magát könnyedén a kapitány ujjai közül. Olyan ártatlanul pislogott rá, hogy a férfinek emlékeztetnie kellett magát a tényre: ez a nő nem az ő kommunikációs tisztje. - Egy kozmikus hiba következtében cseréltünk helyet egymással - nyúlt finoman a néhány centire már korábban lehúzott cipzár felé. Ez a saját világában a kapitány feszültségére utalt; és a lány pontosan tudta, a saját világában mihez vezet ez a feszültség. Remélte, itt sincs ez másképp…

Jon megragadta a csuklóját, amikor rájött, mire készül, ám ő, ügyet sem vetve szorosan tartott kezére, szabad ujjai hegyével leheletfinoman kezdte cirógatni Jonathan arcát, ami a férfit jóleső libabőrözéssel töltötte el. Mélyet sóhajtva hunyta le a szemeit és egy keservesen rövid, mégis édes pillanatra azt kívánta, bár ne az ő vállát nyomná a felelősség a hajó és a legénysége iránt. Kimondatlan kívánságát szinte azonnal meg is bánta, és haragját igyekezett az előtte álló nőn kitombolni. 

De nem ment. Annyira hasonlított Rá, amitől olyan volt ez az egész, mint egy furcsa álom…

 - Öltözzön fel, kérem! - a határozott parancs könyörgő suttogássá fúlt az ajkain. 

 - Miért? - kérdezte a nő egyszerűen, kiszabadult kezével lehúzva a kék egyenruha cipzárját, a fekete pólón keresztül simítva végig a mellkasán át a köldökéig. A helyzet intimitásának hatására Archernek minden egyes kiejtett szóért meg kellett küzdenie:

 - Mert ez így nem helyes. A kapitánya vagyok - mégis miféle varázslat kerítette hatalmába, ami miatt képtelen távolságot tartani tőle?

 - Nekem ugyan nem! - vont vállat könnyelműen a hasonmás, egy pillanatra sem véve le róla sem a kezét, sem a tekintetét. - Mire vár még, Jonathan? - bújt oda hozzá doromboló kiscicaként az egyik pillanatban, majd hátrált egy lépést a következőben. - Nézzen rám! - Archer képtelen volt megtenni, amit kért. Nem azért, mert nem akarta. Tudta, Hoshi, az ő Hoshija ilyesmit sosem tenne, s így nem tartotta helyesnek olyasmibe keverednie, aminek nem lenne folytatása. Nem szabad, hogy megtörténjen! Most kell erősnek lennie! - Mire vár? - a férfi szíve egyre hevesebben lüktetett a mellkasában, s hiába mondott ellent az esze, ami a Csillagflotta szabályzatát kívülről fújta már gyermekkorától kezdve, a teste, úgy érezte, teljességgel cserben hagyta. - Tudom, hogy akarja. Ígérem, nem fogja megbánni. - 

Jon úgy érezte, mintha a világ a feje tetejére állt volna, holott a gravitációs pajzs tökéletesen működött. Határozottságot erőltetve magára, egy pillanatra megragadta a nő mindkét csuklóját és erősen eltolta magától. 

 - Kérem, öltözzön fel és menjen a kabinjába… Hoshi kabinjába! - fordított hátat neki. Visszahúzta a cipzárját egészen az álláig. A hangja azonban elárulta, amit az arca elrejtésével talán el tudott volna titkolni, bárki más elől: dühös volt, önmagára és a helyzet lehetetlenségére egyaránt. Ha ez az érzés a hídon keríti hatalmába, olyankor mindig Hoshi felé fordul, az ő biztató mosolyából merít erőt és kitartást a folytatáshoz, mert legyen akármekkora a vész, míg a zászlós bizalmát élvezi, nincs az az ellenséges faj, amely akadályt gördíthet Jonathan Archer kapitány elé. 

Lehunyta a szemét és igyekezett felidézni Hoshi mosolyát, a hangját, az együtt átélt pillanatokat. 

 - Daniels a hajón van még? - kérdezte olyan váratlanul az egyszerre ismerős és mégis olyan távoli, idegen hang, hogy Jon összerezzent.

 - Daniels meghalt - felelte röviden.

 - Akkor minden univerzum elveszett - majd, mielőtt Archer felocsúdhatott volna, a hasonmás kijelentette: - Sato zászlós kabinjában megtalál, ha meggondolná magát. -

Jon, felkészülve a ledér öltözetű nő látványára, megfordult, de már csak a becsukódó ajtó látványa fogadta. 

Tükör-univerzum…

 - Egy párhuzamos univerzum? - mielőtt még Archer reagálhatott volna Hoshi csodálkozó kérdésére, T’Pol vette át a szót, makacsul ragaszkodva a Vulkáni Tudományos Direttórium kutatásainak eredményéhez, miszerint nincsen bizonyíték az alternatív valóságok létezésére. A feszültség érezhetően nőtt a levegőben, parfüm-felhőként lengte körbe az immáron újra első tiszti rangú Jonathant.

Ennek a nőnek egészen biztosan köze van a lázadása gyors megbuktatásához! 

Egy pillanatra összenézett Forrest kapitánnyal, s bár nem éreztette vele, tudta, egyfajta csodálatot érdemelt ki a szemében, amiért tíz órát töltött a legveszedelmesebb kínzókamrában, amit a Terrán Birodalom valaha is használt. Jonathan Archer parancsnokon látszólag egy cseppet sem hagyott nyomot az elmúlt órák szenvedése. Talán minden percét azzal a félelmetes mosollyal az arcán töltötte, amitől most Hoshit egyszeriben a hideg is kirázta. 

A Fülke úgy tudta stimulálni az agy fájdalomközpontját, hogy az erejét elszenvedő alanyra mindig máshol és másképp hatott, ezáltal megakadályozva, hogy hozzászokjon a fájdalomhoz. Vajon milyen lenne egy vulkánit a Fülkébe zárni? 

Az elképzelés kellően lehűtötte felkorbácsolódni kezdő idegeit. Higgadtabban szólalt meg újra, mint érezte magát:

 - A tholiánok némileg nyitottabb elmék, mint a maga népe. - Egy mély levegővétel után folytatta: - Felrobbantottak egy trikobalt robbanófejet - a képernyőhöz fordulva egy adott pontra mutatott. - ...itt, egy halott csillag gravitációs örvényén belül. A robbanás egy interfázikus repedést hozott létre.. átjárót egy másik univerzumba.

 - Egy “átjárót”?

 - A repedés instabil volt - folytatta Archer, mintha meg sem hallotta volna a szkeptikus hanglejtést. - Túl veszélyes ahhoz, hogy átküldjék egy saját hajójukat rajta...ezért egy vészjelzést sugároztak át a nyíláson, remélve, hogy átcsalhatnak egy hajót a

túloldalról. A tervük zseniálisan bevált.

 - Honnan tudja mindezt? - bár többen kételkedtek a szavaiban, mégis Forrest kapitány volt az egyetlen, aki fennhangon kérdésbe foglalta a kételyeit. Hoshi mindeközben az önszugerálás módszerével próbálkozott; mindenáron el akarta terelni a figyelmét arról a vissza-visszatérő ábrándról, ami pajzán módon beékelte magát a gondolatai közé, minden mást maga mögé utasítva: ha kettesben lennének Jonnal a tárgyalóban…

Enyhe pír futott végig az arcán. Még szerencse, hogy az Enterprise-on senki sem gondolatolvasó! Őt magát így is megbotránkoztatták saját gondolatai. Mintha hirtelen riadt volna fel egy erotikus álomból, Jonathan Archer parancsnok hangja hasított a levegőbe, maradéktalanul magának követelve mindannyiuk figyelmét:

 - A tholiánok külső munkásokat alkalmaznak, humanoidokat. Van köztük olyan, aki a megfelelő összeggel megvásárolható. 

Hoshi Sato zászlóst ezen a ponton kirázta a hideg. A megvesztegetés annyira nem tartozott Jonathan Archer, az Ő Jonathan Archer kapitányának módszerei közé, hogy az elmúlt órák során most újra emlékeztetnie kellett magát a valódi küldetésére. Azonban, ha csak önmagának is, de beismerte: rendkívül nehezére esett másra összpontosítania, valahányszor összetalálkozott a tekintete azokkal a szuggesztív szemekkel.

 - Remélem nem fizetett túl sokat. - Még, hogy a vulkániak palástolni tudják az érzelmeiket! Micsoda ámítás! 

Jonathan a képernyőre vetített néhány fotót.

 - Ezeket a képeket az informátorom küldte, mielőtt összezavarták a jelét.

 - Alig látni bármit is. - Újabb mély levegőt vett és felkészült a tiszti kar reakcióinak megfigyelésére.

 - Komputer, nagyítsd ki a 3A mezőt! 

A számítógép engedelmeskedett és Jonathan pontosan azt kapta, amit várt; még Forrest kapitányt is lenyűgözte a mindannyiuk számára ismeretlen jármű modern és masszív kinézete. Igaz, a vén róka csak egy pillanatra hagyta eluralkodni a gondolatait a vonásain; rögtön, miután észrevette Jonathan őt forszírozó tekintetét, megköszörülte a torkát és hátradőlt a székében.

 - Egy földi hajó?

 - Némely elmélet szerint - az első tiszt kezdte úgy érezni magát, mint egy tanár a pulpituson - ...mindennek, ami a mi univerzumunkban létezik, odaát is léteznie kell.

 - Egy másik Földi Birodalom.. egy másik Csillagflotta? - Hoshi Sato hangjából cinizmust, de tekintetéből egyfajta rejtett csodálatot olvasott ki. Halványan elmosolyodott.

 - És akkor mi van? Miben segít ez nekünk?

 - A tholiánok kvantum-datálták a hajótest egy részét. Ez a hajó nem csupán egy másik univerzumból, egy másik korból származik. - Többen összenéztek a hallottakra. - Úgy 100 évnyire a jövőből. - Rendkívüli előadásmóddal és kifinomult intelligenciával rendelkezett. Pontosan tisztában volt vele, mondandójában hol érdemes szünetet tartani, mikor mennyi szünetre van szüksége a hallgatóságának, hogy felfogják a szavait. - Képzeljék el, miféle technológiát találhatunk azon a hajón. Új taktikai rendszerek, fejlett biofegyverek. Hajtóművek, melyek olyan sebességre képesek, amiről eddig csak álmodtunk. És mi megszerezhetjük mindezt! -

T’Pol Forresthez fordult:

 - Ez nevetséges, kapitány. Valaki kitalálta ezt a bizonyítékot, hogy ide csalogasson minket. Archer parancsnok bűnös testi sértésben és zendülésben.

 - Elég, parancsnok - zárta rövidre Maxwell.

 - Uram, szerintem küldenünk kellene...

 - Azt mondtam, fogja be! - Az Enterprise első embere, úgy tűnt, kezdte átvenni első tisztje rossz szokását. Hoshi egy pillanatra elmerengett azon, vajon az alteregójának milyen mértékben van köze a kapitány viselkedéséhez. Elvégre hiába vette vissza a hajó irányítását, a kommunikációs tisztjét visszakapta, a szeretőjét azonban nem. - Kivizsgáljuk - döntötte el határozottan. - Hozzák működésbe azt az álcázó berendezést! 

A kapitány ezzel lezártnak tekintette a témát. A tisztek egymás után hagyták el az eligazítót. 

Travis Mayweather a turbóliftben várt Hoshira. 

 - Megszerezte, amit kértem? - kérdezte suttogva a nő. A férfi némán bólintott és egy fekete üvegcsét nyújtott át neki. Amikor Hoshi elvette a fiolát, Travis váratlanul megállította a liftet és megragadta a kezét - azt, amelyikben a rejtélyes és halálos folyadék lapult - és mélyen nézett az éjszínű szemekbe.

 - Ne feledje, mit ígért! - emlékeztette.

 - Betartom az alkut. És, amennyiben a szer hatásos - emelte fel kissé a szemöldökét -, a jutalma sem marad el. - Travis elengedte a kezét; úgy tűnik, elégedett volt az elhangzottakkal, legalábbis egyelőre. - De, ha átvert… - néhány pillanatig hagyta a levegőben lógni a mondat végét, Mayweatherre bízva, hogy kitalálja a folytatást. Ez a fajta késleltetés Archer parancsnok sajátja volt, akivel épp elegendő időt töltött az elmúlt napokban e szokása eltanulásához. - ... ígérem magának, a Fülke legerősebb fokozata lesz a legkevesebb, amire számíthat. 

 - Emiatt nincs oka aggodalomra. Éppúgy a halálát kívánom, mint maga! - az ismerős vonások a férfi arcán egyszeriben teljesen eltűntek; ez a Travis Mayweather egy teljesen idegen, ismeretlen ember volt, akinek a szemeiből és a szavaiból egyaránt sütött a gyűlölet. - Látni akarom a legyőzöttséget a tekintetében. Azt akarom, hogy szenvedjen! Hogy arcul csapja a valóság, sikerült rést ütni a fene nagy büszkeségének a pajzsán! -

Hoshi Sato lelke beleremegett az elhangzottakba, de minden igyekezetével palásolta a viszolygását. Egyenruhája felső részébe rejtette a fiolát, és egy kihívó mosollyal konstatálta a nemrégiben testőrré kinevezett férfi pillantásában a sóvárgás semmivel össze nem hasonlítható csillogását. 

 Legbelül azonban kirázta a hideg a liftben történtektől. A kabinjába vonult vissza, biztonságos helyre rejtve a mérget, ami képes volt bárkit megölni, aki az “erősebb nemhez” tartozott. 

Vége a harmadik résznek...