T'Ra - 11. rész

Elfuthatsz, de el nem bújhatsz!

A gomolygó füst sűrű pislogásra késztette, a torkát szüntelen köhögésre ingerelte. A szavakat egyaránt hallotta a füleivel és a tudatával, amitől végigfutott a karján és a gerincén a hideg. Megrázta a fejét, abban a hitben, hogy ezzel kiűzheti a kétséget a gondolatai közül. A füst lassan oszlott el körülötte, nemsokára már a szemeit sem csípte. Egy kiszáradt bozótot galacsinként görgetett el a szél néhány méterre tőle. Követte a tekintetével, míg ki nem rajzolódott előtte egy faházikó képe. Az ismerős falak láttán szíve fájdalmasan összeszorult. Akkor döbbent rá, hogy egész biztosan csak álmodik, amikor a ház ajtaja kinyílt és a szülei léptek ki rajta. Furcsa-lassú mozdulataik elhomályosodtak a szemei előtt, s ezúttal a sűrűbb pislogás sem segített…

 - Nem kell félned, kicsim - a szeretetteljes szavakat hallva elsírta magát. Mintha csak ebben a percben hasított volna a tudatába a gondolat: már soha többé nem hallhatja a hangjukat. Úgy érezte, képtelen megbirkózni a hiányuk okozta űrrel a lelkében, amibe minden egyes pillanattal egyre mélyebbre süllyedt. 

Ismét felnézett a szüleire, akik továbbra is kedvesen mosolyogtak le rá. 

 - Anya… Apa… 

Hogyan is mondhatná el nekik, mi zajlik benne éppen, amikor még önmagának sem volt képes megfogalmazni? Szavak helyett megölelte őket, és a karjukban ismét rátalált arra az érzésre, amit az Enterprise-on mindeddig úgy hiányolt: végre hazatalált!

 - Hiányoztatok - suttogta a rá olyannyira jellemző gyermeki őszinteséggel. 

Azt elhiszem. 

A fülei és a tudata ismételten egyaránt zsongtak a szavaktól, miközben félelem bénította a végtagjait. Moccanni sem bírt, csak tehetetlenül nézte, mint tűnik el a faházikó a háttérben, miként fújja el a szellő a szülei vonásait, míg nem maradt más, csak egy kegyetlenül ismerős női alak. S bár belül rettegett tőle, mégsem akarta megadni neki azt az örömet, hogy mindezt kiolvashassa a szemeiből. Felidézte magában Spock rezzenéstelen arcát, s miután úgy érezte, sikerült utánoznia, megkérdezte:

 - Még mindig meg akarsz győzni az igazadról? 

 - Nem - húzódott mosolyra Shanarra szája. - Annál többre tartalak. Átláttál rajtam, ezért úgy döntöttem, adok neked egy esélyt.

Milyen nagylelkű, gondolta gúnyosan, ám miközben meglepődöttsége kiült az arcára, csak ennyit kérdezett:

 - Esélyt? Mire? - úgy érezte, lassan kijön a béketűrésből. Mr. Spockot figyelve olyan egyszerűnek tűnt a vulkáni érzelemmentesség. Vajon, milyen lehet, amikor elveszti az önkontrollját? Egyáltalán: történt már vele hasonló? Ha igen, az esetet mélyen eltemette magában. - Mit akarsz? - szegezte végül Shanarra-nak a kérdést. 

 - Segíteni. - Olyan egyszerűen, olyan ártatlanul jelentette ki, hogy T’Ra már szinte el is hitte neki. - Visszakaphatod… a szüleidet. És … - a gondolatot hagyta lógni a levegőben, megadva a lehetőséget a lánynak, hogy magától találja ki a folytatását. Amikor pár pillanattal később sem csalt semmiféle érzelmet az arcára, tudatával kivetítette egy férfi alakját kettejük közé.

 - Leonard… - ismerte fel az orvosi részleg vezetőjét. Mosolyától T’Rának a torkában kezdett dobogni a szíve, de tisztában volt vele, most nem gyengülhet el. - És hol van a csapda?

 - Nincs semmilyen csapda. 

 - Mit akarsz? - T’Ra kezdte unni a játszadozást. Az pedig még kevésbé tetszett neki, hogy a szüleit és Lennyt is belekeveri mindebbe.

 - Túlélni, természetesen. Csakúgy, mint mindenki. Nekem is jogom van hozzá. 

 - Gondoltál volna erre, mielőtt még…

 - Most visszakaphatod őket… - vágott a szavába.

 - Hogyan?

 - A segítségemmel...

 - És ha nem megyek bele? - T’Ra percekig tartó hallgatást tört meg a kérdéssel, ami folyamatosan ott motoszkált benne. Shanarra rendkívül türelmes tárgyalófélnek mutatkozott, ami kegyetlenségét cseppet sem feledtette. Mintha a világ minden ideje az övé lenne. Talán ő tartja fogva az álomban, de ha meg akarta volna ölni, akkor már számtalanszor megtehette volna. Játszadozik, mint a macska az egérrel, lassan, megfontoltan ejti ki a szavakat. Lerítt róla: bármit is kér majd tőle, az rendkívül fontos a számára. Ezt akár még a javára is fordíthatja…

Shanarra nem válaszolt azonnal. Amikor végül megtette, élvezettel a hangjában szólalt meg, mintha egy évekig tartó háborúból került volna ki egyedüli győztesként:

 - Akkor a teljes legénység - a drágalátos doktoroddal együtt - a vesztébe fog rohanni. 

 - Nem tennéd meg - jelentette ki egyszerűen T’Ra, s abban a pillanatban valóban így is érezte. Magabiztos orgánumát azonban éppúgy elfújta a lengedező szellő, ahogy az imént a szülei emlékképét. 

 - Gyermek, én egész bolygókat pusztítottam már el. Egy olyan aprócska légy, mint az Enterprise már meg se kottyan… Csak rajtad múlik, mi lesz a sorsuk… 

  T’Ra rémálmából felriadva a szívéhez kapott. A beszélgetés foszlányai még ott visszhangoztak a tudatában. Undorodott önmagától, miután kitisztult annyira a tudata, hogy emlékezzen az utolsó mondatára: “Mit kell tennem?”

“Megtudod… időben” - ezzel a gondolattal szakította meg a társalgást Shanarra, bizonytalanságba taszítva őt. 

A lány felült az ágyában. Legyőzöttnek, megtörtnek érezte magát és immáron pontosan tisztában volt vele: Shanarra tehetett korábbi hallucinációiról is. 

 Néhány óráig mozdulatlanul ült, az esélyeket latolgatva. Nincs semmi biztosíték Shanarra szavahihetőségére, és T’Ra jó okkal nem bízott meg benne. Mintha az egész helyzetet ő teremtette volna a Raven kiírtásától Tessa Narrath meggyilkolásán át az ő sarokba szorításáig. 

Lassan az interkomhoz sétált. Bizonytalanul nyomta meg a gombot és szólt bele:

 - Gyengélkedő? - szinte azonnal megérkezett a válasz. Ha nem így történt volna, talán megbánta volna a hívást. 

 - Itt Roché nővér - mutatkozott be egy számára ismeretlen hang. Talán jobb is így, futott át a gondolat a fejében. 

 - T’Ra vagyok… Hogy… hogy van doktor McCoy? - hálát adott az égnek, amiért a hangja nem remegett meg Leonard nevének említésére; épp elég volt megküzdeni a zavartól zöld orcájával. De legalább ezt az ápolónő nem láthatta. Lélegzetvisszafojtva várta a válasz. Egy örökkévalóságig tartott számára, mire egy ismerős, kellemes női hang eloszlatta a félelmét:

 - Néhány perce ébredt fel. Bertollini doktor szeretné még néhány óráig megfigyelés alatt tartani, amit elég nehezen tolerál. De egyébként jól van. - Rövid hallgatás következett, ami során a lány érezte, amint a megkönnyebbülés szapora könnycseppei záporoznak a szemeiből. 

 - Köszönöm, Miss Chapel - szólalt meg halkan. - Köszönöm, hogy vigyáznak Rá!

 - Ez csak természetes. Mind vigyázunk egymásra. Később benézek Önhöz, most mennem kell. Vége - azzal bontotta a kommunikációs csatornát. Egy röpke percre eszébe jutott, talán átadhatta volna Leonard üzenetét, miszerint kéri, látogassa meg, “ha már kényszerpihenőre lett ítélve”, azonban jobban belegondolt és úgy döntött, személyesen adja át az egészségügyi főtiszt kérését.

A laborba indult éppen, amikor az Enterprise hirtelen megrázkódott. Mindenkit váratlanul ért a támadás, már csak azért is, mert, ahogy Chekov a hídon jelentette: ameddig a műszerek hatótávolsága elért, egyetlen másik hajó sem tartózkodott az űr ezen részén rajtuk kívül. A vörös riadó szirénája azonnal felvijjogott, a tisztek a tőlük telhető leggyorsabban találták meg a harci pozíciójukat. 

 - A klingonok? - kérdezte első tisztjére pillantva Kirk. 

 - Valószerűtlen, kapitány - véleményezte Spock. 

 - A romulánok? - faggatta tovább.

 - Ahhoz meglehetősen távol vagyunk a Semleges Zónától. 

 - Akkor mi a… - kezdte Jim, de még időben fékezte a nyelvét. - Hadnagy - fordította hátra a székét, egyenesen Uhura szemeibe nézve -, nyisson csatornát.

 - Hagyjuk a formaságokat, kedves James! - kacagott fel egy női hang, ami betöltötte az egész hidat, s a tisztek okkal gyanították, hogy az egész hajón visszhangzik a nevetése. 

 - Ki maga? - tette fel a kérdést a kapitány.

 - Ó, tudja azt nagyon jól! 

 - Shanarra! - mondta ki az első lehetőséget, ami az eszébe jutott. 

 - Okos fiú! Látja? Teljesen felesleges feltennie olyan kérdéseket, amikre már úgyis tudja a választ. Mindketten tisztában vagyunk vele, hogy maguknál van, aki nekem kell. 

 - Nem fogja bántani T’Rát. - Spock elmerengett egy percre a kapitány arckifejezésén, s emlékei közt felsejlett egy felejthetetlen momentum: amikor megtudta, mit is jelent a póker. 

 - Ha maga mondja, James… 

Miért érzem mégis azt, hogy egy lépéssel előttünk jár, tette fel magában a kérdést Kirk. A kacarászás elhalkult. A tisztek magukra maradtak a gondolataikkal és kimondatlan kétségeikkel. Minden szempár a kapitányra szegeződött. 

 - Hadnagy! Hívja T’Rát! - Uhura ujjai fürgén jártak a billentyűkön, a reakciója azonban kétségbe ejtette Kirköt.

 - Nincs válasz, uram.

 - Mr. Spock! Egy biztonsági egységgel nézzen utána, mi folyik ott! - a vulkáni pedig már indult is a turbólifthez. 

 - Spock a hídnak.

 - Itt Kirk. 

 - Kapitány, itt vagyunk T’Ra kabinjában. Eltűnt. - Jim éppen ettől tartott.

 - Keressék tovább! Kutassák át az egész hajót, ha szükséges. Bármi is a célja ennek a… Shanarra-nak, biztos vagyok benne, hogy a lány többet tud, mint amennyit elmondott.

 - Értettem, kapitány. Vége. - Lépteket hallott közeledni a folyosón, s kisvártatva Christine Chapel nővérrel nézett farkasszemet. 

 - Mi történt itt? - nézett körül az ápolónő a szanaszét hajigált holmikon. Előző nap a szobában patinás rend uralkodott, ezért meglepte ez az összevisszaság. Szóvá is tette a kutatótisztnek. - Azt hiszem, tudom, hol van - habár a szavai megérzésen alapultak, határozott léptei erős meggyőződésről árulkodtak. Chapel nővér és Mr. Spock nyomában ott masíroztak a piros ruhás biztonságiak, egykedvűen, az előírások szerinti kábító fokozatra állított fézerekkel. A nő olykor-olykor hátrapillantott, talán titkon abban reménykedve, magukra hagyják őt a vulkánival. Reményének jelen esetben vajmi kevés köze volt Spock iránt érzett rajongásához. T’Ra miatt sokallta a jelenlétük. 

 - Szükséges ez? - biccentett hátra diszkréten, amikor újabb kanyart hagytak maguk mögött. - Ő csak egy ártatlan lány, a körülmények áldozata. Vagy komolyan azt gondolja, szánt szándékkal tudna ártani… bárkinek? - nem mondta ki, de biztos volt benne, Spock érti a célzást. 

 - Ha olyanok a körülmények, Miss Chapel, akkor bárki képes ártani bárkinek - szögezte le nyersen. 

 - De nem így - a gyengélkedő előtt Chapel megtorpant és szembe fordult a vulkánival. - T’Ra sohasem ártana neki.

 - Lehetséges. De a doktor akkor is veszélyben lehet… 

Émile Dilot tántorgott szembe velük, minden mozdulatát felszisszenés kísérte, amit a homlokán éktelenkedő, apró, zúzódások által körülölelt vérző sebnek tulajdonítottak az épp belépők.

 - Doktor Dilot! - kiáltott fel a nővér. - Mi történt?

 - Mi történt, mi történt? - szajkózta Émile. - Az az átkozott fruska, az történt! - majd, észrevéve az első tisztet és a mögötte felsorakozó biztonságiakat, visszafogottabb hangnemre váltott. - Bejött ide, és közölte, hogy Leonard és ő most lesugároznak a bolygóra. Továbbá, ha bárki követni merészeli őket, akkor elpusztítja az Enterprise-t. De ez teljesen értelmetlen, Mr. Spock! Egyetlen bolygó sincs transzport-távolságban… vagy tévedek?

 - A logika azt diktálja, hogy mindannyian tévedtünk, doktor Dilot - hangzott az egyszerű felelet, ami számtalan további kérdést vetett fel. De Spocknak most nem volt ideje megválaszolnia ezeket. Az interkomhoz lépett és megkérte a kapitányt, jöjjön azonnal a transzporter állomásra. 

 - Mr. Spock, kérem! - tartotta magánál a tiszt figyelmét egy röpke pillanatra a nővér. - Mentse meg őket! - s bár kérlelő tekintetében olyan fokú érzelmességet fedezett fel, amivel jelen esetben a legkevésbé sem tudott mit kezdeni, röviden bólintott, mielőtt az egészségügyi alkalmazottakat magukra hagyta a gyengélkedőn. 

A transzporter állomás piros ajtaja automatikusan kinyílt a kapitány előtt, mielőtt éppoly pisszegő hangot hallatva becsukódott mögötte. Spock és a biztonsági tisztek már odabent voltak, T’Ra és doktor McCoy pedig az emelvényen álltak, lesugárzásra készen. 

 - Lám-lám, kedves James! Örülök, hogy végre személyesen is találkozunk! - a hang T’Ráé volt, a szavak mégsem az ő gondolatait tolmácsolták Kirknek. 

 - Bárcsak én is ezt mondhatnám - fanyalgott. - Mi a célja ezzel? Miért nem engedi el a doktort és beszéljük meg? - óvatosan lépett egyet a platform felé.

 - Jim, ne csináld! - Leonard olyan váratlanul szólalt meg, hogy határozott hangját hallva a kapitány azonnal megtorpant. - Szabad akaratomból megyek vele. Elvégre nem hagyhatom magára… - s bár nem mondta ki, a kapitány és Spock is tisztában voltak vele, T’Ráról beszél, nem az őt megszálló lényről.  

 - Oh, micsoda eltökéltség! Kedvem támadt próbára tenni… - villantotta szép mégis hátborzongató mosolyát a férfiakra Shanarra. - Energiát, Mr. Spock!