2
Drága Pötyi, Legkedvesebb Barátom!
Az istenek nem adtak nekem elég erőt ahhoz, hogy képes legyek személyesen búcsút mondani Neked. El kell hagynom Samost, de ami ennél is rettenetesebb: meg kell válnom a Legeslegjobb Baráttól, akim valaha volt…– Tőled, Pötyi.
Szüntelenül imádkozom az istenekhez, hogy egy nap képes legyél megbocsátani váratlan távozásomat; s olyan boldog legyél az életben, amilyen boldogságot nekem jelentett a legbizalmasabb barátodnak lennem!
Óvjanak az Istenek,
Theano
E sorokat olvasva Pythagorast a tomboló vihar sem tarthatta vissza a céljától. A szűnni nem akaró esővíz összefojt a kétségbeesés és az értetlenség könnyeivel, elhomályosítva a látását. Theano édesapjának, Milo-nak háza előtt szokatlan látvány fogadta: egy hintó, díszesebb, mint amilyet egész eddigi életében láthatott, indult útnak. Bár nem láthatta, egészen biztos volt benne, a lányért jött. És elviszi őt messze Samostól… Messze tőle, a közösen átélt kalandoktól. És ha nem tesz semmit, örökre elveszíti őt.
- Theano! – kiáltott a hintó után, amilyen erősen csak a torkán kifért. Minden igyekezetével azon volt, hogy gyermeki hangja túlharsogja a tomboló vihart.
Nekiiramodott. Egészen addig futott, és kiáltozta Theano nevét, mígnem egyszer csak, valahol a falu határában, a lovak megtorpantak. Pythagoras kisimította a zúduló esőt és a könnyeit a szemeiből, hogy biztosan megállapíthassa, nem csupán a képzelete űz vele tréfát.
Nem az volt…
Milo-nak szép lánykája hagyta maga mögött a hintót és rohant a karjaiba. Percekig csak ölelték egymást, nem törődve sem a viharral, sem azokkal, akik a lányra vártak egyre türelmetlenebbül. Végül Theano zokogva bár, de kibontakozott Pythagoras öleléséből.
- Mennem kell. Már várnak rám – a másodperc töredékéig hátrapillantott a hintóra. Erőt kellett vennie magán, tudta nagyon jól, hogy maga mögött kell, hagyja Samost. És Pythagorast…
- De miért? – a kisfiú próbálta felfogni, mi történik, de minden, ami az eszébe jutott, csak még inkább összezavarta. - Ezt nem értem, ami új nekem. És rossz érzés. Nagyon rossz. – újra meg akarta ölelni, ám ezúttal Theano nem hagyta.
- Sajnálom – zokogta, majd hátrált egy lépést a hintó felé.
- Találkozunk még egyáltalán? – újabb kétségbeesett kérdés, ami ezernyi tőrt döfött a lány szívébe. Nem akart hazudni, ugyanakkor azzal is tisztában volt, a színtiszta igazság csak megrémítené Pythagorast. Hiszen még ő maga sem értette igazán azt, ami történik vele.
- Nem tudom, Pötyi. – felelte végül.
- Akkor menj, ne is lássalak többé! – keményedett meg a kisfiú arca, és letörölte szemeiből az utolsó könnycseppet is. Ő is hátrálni kezdett, s bár tudta, saját szíve is beleszakad, de az utolsó szó jogán még odakiáltott a lánynak, mielőtt visszaszaladt volna a faluba: - Nem vagy többé a barátom!
Theano-n még inkább erőt vett a kétségbeesés, mintha Pythagoras minden korábbi könnycseppje és fájdalma az ő lelkébe szállt volna át. Milo még épp időben fogta fel az esését, mielőtt a sárba rogyott volna erőtlenségében.
- Bocsáss meg, Pötyi! Bocsáss meg! –
S attól kezdve minden éjjel ezekkel a szavakkal hajtotta álomra a fejét…
Vége a második fejezetnek...
3. fejezet: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/04/14/bbc-atlantis-ujraegyutt3
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.