Frontierland 1.

~ 1 ~

 - Mire van szükségetek? - A kérdés még a vásárolgatás közben is végigkísérte Dean gondolatait. Olykor kifejezetten ijesztő volt számára végignéznie ilyenkor Castielen. Annyira... magabiztosan, hitelesen játssza a szerepét. Mintha egy teljesen másik ember, vagyis angyal lenne, mint akivel azokban a lopott percekben megteremti a saját mennyországát. Ahová másnak nincs bejárása. Ami csak kettejüké...

Két – két táskányi vadnyugati stílusú ruhát vadászott össze magának, és ahogy az Impala hátsó ülésére helyezte őket, néhány gondolat erejéig elábrándozott a gyerekkorról, ami neki nem adatott meg soha. Hasonló érzés lehet készülődni egy iskolai jelmezbálra...

Becsukta a kocsija ajtaját, mire egy jó eső érzés futott végig a gerincén. Arcán a mosoly maradt, s amikor látta, ezzel nincs egyedül, a szemei is csillogni kezdtek attól a hirtelen támadt megnyugvástól, amit újfent Castiel közelségének tudott be. Amióta ismerték egymást, Dean élete kész érzelmi hullámvasút volt.

 - Ezúttal hová? - kíváncsiskodott a vadász.

 - Legyen meglepetés! - titokzatoskodott az angyal. Két ujjával megérintette Dean homlokát, amitől a férfinek, csakúgy, mint az eddigi alkalmakkor, most is kissé belefájdult a feje. Megszokom ezt én valaha is?, tette volna fel a kérdést, azonban az elé táruló látvány belé fojtotta a szavakat.

Castiel valószínűleg épp ilyen reakcióra számított: azokra a nagy csodálkozó, zöld szemekre, amiket látva először érezni kezdett.

 - Tetszik? - tette fel kérdését az angyal, mintha nem tudta volna előre a választ. Szerette hallani Dean hangját, még ha sokszor nem is igazán értette azt, amit mondott. Nem hiába: két külön világból érkeztek, akik találkoztak félúton, ám Castiel reménykedett benne, a Holt-tenger partjáról a naplemente az ő vadászának is a torkára forrasztja a szót.

Dean Winchester, aki annyi napfelkeltét és naplementét látott már életében, meghatódott ettől a látványtól. És attól, hogy Cas ennyire figyel minden egyes kiejtett szavára. Néhány hónapja mintegy mellékesen említette meg neki, mennyi szép emléke kötődik a naplementéhez. S most íme: Castiel megteremtette a legújabbat.

Kezdeti örömét azonban csakhamar csillapította, amikor felfedezte, nincsenek egyedül. Bár senkinek sem tűnt fel a váratlan felbukkanásuk, azért titkon remélte, olyan helyre mennek, ahol kettesben lehetnek. Ha már ezt otthon nem tehetik meg. Aggódva nézett körül: rajtuk kívül még vagy tízen csodálták a naplementét, és néhányan a tengerparton sétálgattak, többnyire romantikára hangolódva, kézen fogva. Úgy, ahogyan ők ketten soha nem tehetik meg. Hiába voltak távol az otthontól, Dean nem volt ostoba: tisztában volt vele, a világ másik végén éppúgy inkább ellenségekre, mint szimpatizánsokra találnának, ha nyíltan kimutatnák, mit is éreznek egymás iránt Casszel.

Az angyalnak feltűnt a vadász arcán bekövetkező változás. Nyugtatására, s nem titkoltan saját vágya egyfajta csillapítására megragadta a csuklóját.

 - Dean... minden rendben. Ezek az emberek nem láthatnak minket - futtatta körbe az égnél is kékebb szemeit a körülöttük lévőkön.

 - Hogyan.... hogyan csinálod ezt? - ámuldozott Dean. Újra és újra meglepetéssel és csodálkozással töltötte el Castiel ereje. Olykor félve gondolt bele, mire képes még; ám azonnal emlékeztette magát arra, őt soha nem bántaná.

 - Ezt a... valóságot... magunknak teremtettem. Ide tényleg nem találhat el más, csak mi ketten. Ez az a mód, ahogy én látom a világot, amikor a világ épp nem lát engem.

Dean újból végignézett az embereken, immáron mindazok tudatában, amiket Castieltől megtudott. Furcsa, új élmény volt számára, ahogyan az alakok lassan elhalványodnak, mintha csak álmodná a jelenlétüket.

 - Te is így látod őket? - kíváncsiskodott. Miután Cas mosolyogva bólintott, Dean tovább kérdezgette: - És engem is így látsz?

 - Nem - jelentette ki egyszerűen, majd a kezénél fogva szembe fordította magával, így az arca egyik felét beragyogta a lemenő Nap. Dean mégis úgy érezte, mintha az egész angyal egy földöntúli fényben ragyogna fel előtte. - Téged mindvégig ilyennek láttalak - s ahogy szabad kezével Castiel végigsimított Dean borostás arcán, akkor tudatosult csak a férfiben, hogy mindketten ebben a különleges, megnyugtató fényárban úsznak. A saját valóságukban...

vége az 1. résznek...