T'Ra - 10. rész

  A kilátóernyőre tekintve Pavel Chekov zászlós mintha ugyanazokat a csillagokat látta volna újra és újra. Az eseménytelenség mindig is jobban feszélyezte, mint egy kihívásokkal teli csatározás a klingonokkal, vagy a Semleges Zónát megsértő romulánokkal. Nagyon vissza kellett fognia az időről-időre rátörő fütyülhetnéket. Tudta, ha még egy hamis hangot meghall tőle, Uhura hadnagy soha többé nem áll szóba vele. Márpedig Chekov szerette múlatni az időt a kommunikációs tiszttel. A sosemvolt nővérére emlékeztette, aki alkalomadtán tanácsokkal is ellátta a lányokkal kapcsolatban - habár azt Pavel sosem vallotta volna be nyíltan, milyen gyakran kérte ki a véleményét. A ma történtekben is volt valami, ami nagyon zavarta Chekovot.

Pár percig fészkelődött még a helyén, egyszer lopva a mellette helyet foglaló kormányosra pillantott, de Hikaru Sulu el volt foglalva a műszerekkel, így az ifjú navigátor felkurjantott, hangosabban, mint tervezte:

 - Egy dolgot nem értek. 

 - Csak egyet? - mosolyodott el Sulu.

 - Akkor nagyon szerencsés vagy, fiacskám! - tette hozzá a kapitányi székben a főgépész. Pavel egy grimasszal válaszolt, ami akaratlanul is mosolyba fordult át. Titkon nagyon tetszett neki ez a megnevezés. 

 - Mit nem értesz? - kérdezte Uhura, hogy elejét vegye a további piszkálódásnak. Pavel nagy levegőt vett és lassan fújta ki.

 - T’Ra ugyebár vulkáni.

 - Félig. Pont mint a mi Mr. Spockunk - bólintottak szinte egyszerre a tisztek.

 - Na, már most: ha félig vulkáni is, az ereje egy átlag emberét meghaladja. Jól mondom?

 - Hát, a tiedét biztosan - cukkolta nevetve Sulu. Újabb grimasz volt a reagálása.

 - Miután az a bizonyos eset történt az eligazítóban… - utalt rá Pavel -..., leszíjazták T’Rát. - Mint valami bűnözőt, tette hozzá gondolatban. 

 - És mi a kérdés, fiam? - sürgette a főgépész.

 - Miért nem szabadította ki magát? Ha félig vulkáni lennék, én ezt tettem volna… azt hiszem - határozott pergős hangja a mondat végére elbizonytalanodott.

 Uhura és Scotty sokat sejtőn nézett egymásra néhány másodpercig, mielőtt Uhura elővette a legtürelmesebb, leg-szájbarágósabb modorát. 

 - Nem láttad, hogyan néztek egymásra a támadás előtti pillanatokban? - újabb mosolyváltás, majd Scotty vette át a szót:

 - Sokat kell még tanulnod az emberi kapcsolatokról, fiacskám. 

Chekov már épp nyitotta a száját, hogy reagáljon a hallottakra, különösen, ami a tapasztalatlanságát illeti, ám ekkor Kirk kapitány és Mr. Spock jelent meg a kitáruló turbólift túloldalán. 

 - Helyzetünk, Mr. Sulu? - foglalta el a székét Jim.

 - Továbbra is a 13-as csillagbázis felé tartunk, ötös fokozattal, uram.

 - Az elmúlt óra eseménytelenül zajlott - vette át a szót a főgépész. - Ha szerencsénk lesz, hat óra múlva oda is érünk.

 - És ezzel a számmal ne lenne? - vette át Kirk a tréfálkozás fonalát.

 - Kapitány! Ehhez a szerencsének nincs semmi köze - jelentette ki tárgyilagosan Spock. 

 - Ez csupán egy babona, vulkáni barátom - mosolygott rá a férfi, mire egy szemöldök szökött magasan Spock homlokára. - A földiek régen különböző ostobaságokban hittek, és ezek egyike a 13-as számhoz kötődött. Egyesek olyan babonások voltak, hogy, ha a 13-a péntekre esett, ki sem mozdultak otthonról; néhány szállodában nem létezett 13-as szoba, és minden rosszat, ami 13-án történt, a 13-as szám szerencsétlenségére fogták. 

 - Ez… rendkívül logikátlan hozzáállás - jegyezte meg az első tiszt. 

A kapitány csendben bámulta a kilátóernyőn fel-majd eltűnő csillagokat. Újra és újra felidézte a turbóliftben lezajlott beszélgetést. Spock a tőle megszokott határozottsággal állította: T’Ra azért nem “tudott” kiszabadulni a szíjakból, mert nem is akart; önmagát vádolja amiatt, ami doktor McCoyjal történt. 

Ugyanerre a következtetésre jutott Christine Chapel nővér is. 

 - Miért maradt velem? - tette fel az egyszerű kérdést T’Ra, amikor a kabinjába értek. - És kérem, ne mondja, hogy azért, mert ez volt a parancs! - Az ápolónő úgy tett, mintha a válaszon törné a fejét.

 - Nem. Nem azért - a felelet is éppoly szimplának hangzott, mint a kérdés. A lélek tudományát ugyanolyan fontosnak tartotta, mint a test gyógyítását, ezért úgy döntött, a lehető legőszintébb lesz a lánnyal. - Átérzem a helyzetét… Tudom, milyen fájdalmas… ártani valakinek, aki… - a megfelelő szót kereste; nem akart tolakodónak tűnni. - ... fontos. 

T’Ra a szoba plafonjára nézett, nem azért, hogy kerülje a nővér pillantását, sokkal inkább, mintha így akarná megakadályozni az újabb sírásrohamot. Nem bírt másra gondolni, mint Leonardra, amint eszméletlenül fekszik a gyengélkedőn, az életéért küzd, s mindez a vulkáni erejének “köszönhető”. 

 - Az orvosi részleg vezetője - suttogta halkan inkább magának, mint Christine-nek. 

 - Tudja, hogy nem így értettem. - A tekintetük találkozásakor az ápolónő már egészen biztosan tudta, amit eddig csupán gyanított: T’Rát az önvád ádáz és hamis csapdájából kell kimenekítenie. 

A vulkáni nyugtalanul járkálni kezdett a kabinjában. 

 - A szenzor… - kezdte bizonytalanul. - ... pirosan villogott. 

 - Igen. Meghibásodhatott, de doktor M’Benga kijavította. 

 - Doktor… M’Benga?

 - Igen. A készülék most már ismét jól működik - Christine próbált mosolyogni, de látva T’Ra rezzenéstelen arcát, inkább felhagyott vele. Részvét és együttérzés áradt a nőből, sok-sok türelemmel fogva vissza saját kérdezősködhetnékjét.

 - Miss Chapel, van egy kérdés… Van egy kérdésem... - a nővér érdeklődve hallgatta, nem szólt közbe, míg csak át nem látta a kérdés mögött megbújó kétség miértjét. Mindenesetre úgy vélte, szakmailag nem indokolja az átélt hallucinációkat a szenzor meghibásodása. 

 - Ez esetben egyetlen logikus megoldás maradt - jelentette ki T’Ra, higgadtabban, mint ahogy érezte magát. Szavai az ápolónőt Mr. Spockra emlékeztették. - Valaki játszadozik az elmémmel - s bár nem mondta ki, mind a ketten Shanarra-ra gondoltak.