Frog of the Dance - Tulipán

Cammogi Békuci szerelmes lett. S ez az érzés minden egyes összemosolygásnál, a zenéhez hasonlatosan, újra-és újra átjárva egész lényét. 

A délelőttöt a szivárványnál töltötte. Csak akkor tudatosult benne az idő múlása, mikor pocakja nagyot kordult az éhségtől. A napkorong magasan járt fent az égen, kellemes melegségével árasztva el a Brekken Bridge mindkét oldalát, mikor Cammogi végre összeszedte a bátorságát, és a teljes társaságot meghívta a Békuci Lakba. 

- Köszönjük, de már kinéztünk egy rejtekhelyet néhány ugrásra innen. Valaha egy vakond élhetett benne, mert meglehetősen tágas és kényelmes otthont alakíthatunk ki benne. - magyarázta egyikük.

- Legalábbis, míg a környéken időzünk. - tette hozzá a hegedűjét óvatosan a tokjában helyezve a zenész béka. 

- Hogyan? - kerekedtek ki Cammogi szemecskéi, és egyenesen Tulipánra pillantott. - Ezek szerint... nem maradtok itt? - kétségbeesés és szomorúság érződött a hangjából, amik kiültek az arcocskájára is. Maga sem tudta, honnan vette hozzá a bátorságot, de két kezével ragadta meg Tulipán csuklóját, és gyengéden bár, de kissé megszorította. - Kérlek, maradj! Legyél a társam! - ahogy kimondta, már pontosan tudta, mennyire félreérthetően hangoztak a szavai. Kissé megrázta a fejecskéjét. - Mármint.. úgy értem... a Szteppiskolámban. Legyél a társ-tanárom! -

Tulipán őszintén meglepődött; erre a legkevésbé sem számított. Egyik pajtásáról a másikra nézett, de mindegyik csak pislogni tudott, azt is furcsán egyszerre. 

- Ebben Neked kell döntened, Tulipán. - fonta szavakká talán mindannyiuk gondolatát a zenész béka, majd kicsomagolta hátitáskájából az ebédjét: néhány szem ízletes szőlőt és élvezettel rágcsálni kezdte. Várta, mi következik.

Cammogi félt a választól, jobban, mint mikor annak idején először keveredett a gólyák közé, jobban még apja haragjától is a Brekegőben. Mégis, hogyan juthatott eszébe ilyen rámenősnek lenni?

A szivárvány tövében a légy zümmögését is hallani lehetett volna, amennyiben lett volna olyan vakmerő bogárka, aki megközelített volna egy csapat levelibékát. 

- Ők a családom. - szólalt meg végül bánatos hangon Tulipán. - Nem hagyhatom őket magukra. - s még mielőtt Cammogi újabb alternatívát ajánlott volna (a többi békát is szívesen látják a mocsárban), gyorsan hozzátette: - Vándorzenészek vagyunk. Nem bírunk sokáig egy helyben maradni. - majd aprócska puszit nyomott a letört arcocskára. - Valahányszor szivárványt látsz az égen, gondolj rám. - 

Ezt az utolsó mondatot csak úgy suttogta, mielőtt a többi béka örömujjongásba nem kezdett, amiért úgy döntött: velük marad. Ünneplésükben - valószínűleg akaratlanul - sikerült úgy körülállniuk-és ugrálniuk Tulipánt, hogy a békalány néhány ugrásnyira eltávolodott Cammogitól. 

Tulipán és Cammogi tekintete még egyszer összefonódott. Utoljára, sóhajtotta magában a békafiú. Bánatosan indult el hazafelé...

   - Kisfiam! - sietett elé otthoni szandáljában az édesanyja, mikor meglátta. - Mi történt veled? - aggodalma a levegőben szinte tapintható volt. Bent a házban Bendegúzzal nézett békaszemet, de mivel nem akart magyarázkodni arról, hol volt és miért, egyenesen a szobájába ment, magára és zárta az ajtaját. Soha többé nem akart onnan kimozdulni. Szívét egy új, eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába: csúf irigység cincálta darabokra a reményét a boldogságra; mindemellett roppantul butának és hiszékenynek érezte magát, amiért egy pillanatig is elhitte: Tulipán majd otthagyja a családját, csak, hogy Vele dolgozhasson... Micsoda naiv gondolat!