Különleges Kötelék 2.

Csókból születik a boldogság, futott át Hoshi gondolatai között. Avagy a szégyen, tette hozzá keserűen, amennyiben T’Pol terve sem vezet eredményre. A kapitány kabinja a E-fedélzeten volt. Hoshi egy kezén meg tudta számolni, hányszor lépte át a képzeletbeli küszöbét. Ez a mostani eset mégis más volt. Nagyon más!

Az ajtó két oldalán egy-egy fegyveres őr várakozott, ki tudja mire. Logikus feltételezés volt T’Poltól az óvintézkedés, különös tekintettel az interkom megbabrálására. Tucker parancsnok nyilván pontosabb képet tudna adni róla, de Hoshi így is sejtette, aki az interkomot képes megbuherálni, az előbb-utóbb más területeket is képes az irányítása alá vonni. 

 - Azonnal engedjenek ki! Ez parancs! - hallatszott bentről Archer hangja olyan váratlanul és olyan dühösen, hogy Hoshi ugrott egyet ijedtében. 

 - Biztos benne, zászlós? - kérdezte az egyik őr, amikor Hoshi bebocsátást kért a kapitányhoz. Amilyen határozottan csak bírt, bólintott. Megszólalni nem mert, attól tartott, a hangja elárulná, mennyire fél.

Viszont azzal éppúgy tisztában volt, ez a taktika Jonathan Archernél nem vezet eredményre. Magabiztosságot erőltetett magára és belépett a kabinba. 

Jonathan újra dörömbölt a Hoshi után egyből bezáródó ajtón, minek következtében a fiatal nő reszketni kezdett. Ott vergődött az ajtó és a hajó első embere között, miközben igyekezett feledni a kapitány szemeiben szikrázó kezdeti őrületet. Mit szikrázó? Lángoló! 

 - Zászlós! - csodálkozása jelének vagy szimpla köszönésnek szánta, talán még ő maga sem tudta pontosan. Megvadult állatként szippantott a levegőbe, mintha abból meg tudná állapítani, milyen irányba tart az Enterprise. Az arcuk alig néhány centiméternyire volt egymástól. Jon még ennél is közelebb hajolt Hoshihoz, arcuk mégsem ért össze; a füléhez hajolva morogta tovább: - Mit keres itt? A hídon kellene lennie…

 - Azért jöttem, hogy megmentsem - bukott ki a nőből a közelség hatására az igazság.

Jonathan megragadta a vállát és eltolva tőle saját magát, ezáltal növelve a távolságot köztük; dühösen nézett rá. Hoshi nem bírt farkasszemet nézni vele, nem akarta látni a lángoló őrületet táncolni a tekintetében. Vissza akarta kapni a kapitányt. Vissza akarta kapni a kapitányát. Ha ehhez vállalnia kell az érzéseit iránta, ám legyen!

 - Nem én vagyok az, akit meg kell menteni! - kiabálásába belezengett a kabin és Hoshi csak remélni tudta, nem hallatszik túl az őrök diszkrécióján. Hálás volt T’Polnak az előre gondolkodásért, és doktor Phloxnak, amiért két napja magához vette Porthost. Így legalább a kis beagle érzékeny fülei nem szenvednek károsodást. 

A férfi szavaival a tettei azonban ellentétben álltak: lekuporodott az ágya mellé, mellkasáig felhúzva a térdét, összekulcsolt kezekkel ringatózott, akár egy zavarodott lelkű kisgyermek, aki így próbálja magát megnyugtatni. 

 - A szerelmemet elrabolták. Meg kell mentenem. De ez nem megy úgy, ha be vagyok ide zárva. - Hoshi nem volt benne biztos, a kapitány hozzá beszél-e, vagy önmagának összegzi az eseményeket, úgy, ahogy ő érzékelte. - Segítenie kell! - nézett rá váratlanul. Olyan gyorsan pattant fel és került újra a közvetlen közelébe, hogy a nőnek esélye sem volt kitérnie előle. Megragadta a karjait, kicsivel a könyöke felett és könyörgőre fogta: - Kérem, Hoshi, tudom, hogy Ön nem fog cserben hagyni! - 

Homlokuk összeért, ami gyengítette Hoshi ellenállását.

 - Számíthat rám, kapitány - saját szavait csak suttogásként érzékelte heves szívverésétől. 

Jonathan felszabadultan nevetve átölelte őt, kissé megemelte és megpördült vele néhányszor. Boldog volt, s bár Hoshi pontosan tudta, csupán egy szemfényvesztés az oka, Jon boldogsága valódinak tűnt a számára. És neki ezt a vélt-valós boldogságot kellett apró darabokra zúznia. Vajon emlékezni fog a férfi a bűbáj hatása alatt történtekre? 

Akárhogy is lesz, egy szívdobbanásnyi időre Hoshi Sato is engedélyezett magának egy kis vélt-valós boldogságot, s végül ebből az érzésből merített elég erőt és bátorságot tettéhez.

Nem akarta elereszteni Jonathant soha. Ez volt az utolsó gondolata, mielőtt ajkait a férfi szájához érintette. Nyelve hegyével egy lágy simítással kért bebocsátást, amit a döbbent Jontól legnagyobb meglepetésére meg is kapott és innentől már nem bírta, nem is akarta fékezni az érzelmeit iránta. 

A csókot követően Archer egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát és lazítva addigi szoros ölelésén az ágyára huppant. Zavarodottan nézett körbe, mint, aki nem értette, miért van a kabinjában. Észrevéve Hoshit, látta, mennyire feszeng. Számára egy örökkévalóságnak tartott, mire a férfi elméje kitisztult. Az átok, ami gúzsba kötötte a kapitány szívét, megtört.

Vége a második résznek...