Szavak:
csoki, király, esőcsepp, holdvilág, fasírt
Történet:
- Hol csavaroghat már az a gyerek? - csípte el Bendegúz édesanyja aggódó mondatát.
- Megmondtam, hogy nem tesz jót neki, ha azzal a Békucival barátkozik. - vágta rá a nagyapja dörmögő, mély hangján.
Bendegúz mély levegőt vett, mielőtt belépett a házba. Ha Cammogi terve sikerül, néhány óra és családja minden rossz érzése a múlt ködébe fog veszni. Elfojtott magában egy "Nem fogok csak azért fasírtban lenni a legjobb barátommal, csak mert nektek az úgy kényelmes"-mondatot, s mintha nem késett volna órákat, mintha nem épp vacsorához terítene anyukája és a kishúga, nagy vehemenciával a Mocsár térre invitálta egész famíliáját.
A házból kilépve pedig bekopogtatott a szomszédba, majd annak a szomszédjába, és így tovább. Hamarosan megtelt a békaközösség főtere. Cammogi már messziről integetett Bendegúznak, a tavacska partjára invitálva barátját. Végső soron így legalább egérutat nyerhetnek, ha a tervük dugába dől és menekülniük kell. De erre a két cimbora még csak gondolni sem akart. Minden a legnagyobb rendben lesz!
- Mi folyik itt? - harsogta túl a tétova találgatásokat Cammogi édesapja. Ahogy verekedte magát át a felgyülemlett tömegen, úgy nőtt benne a feszültség. Mire fiához ért, és kezét a vállára tette, Cammogi belé fojtotta a szót - ahogy mindenki másba is.
- Barátaim! Békatársak! Cammogi Békuci vagyok, és azért hívtalak ide titeket, mert szeretnék mutatni nektek valamit. - azzal diadalmasan emelte olyan magasra a varázssípot, amennyire csak bírta, hogy a tőle távolabb lévők is láthassák.
- Mi ez az egész, fiam? - kérdezte az apja. Hangjában a feszültség mellett értetlenség és talán kíváncsiság bujkált.
- Mindjárt megérted, Apa. - válaszolta titokzatosan a lehető legszelídebb hanghordozásával Cammogi. Történelmi pillanatként élte meg azt a néhány szívdobbanásnyi időt, míg a varázssípot a szájához emelte. Bendegúz is hasonlóképpen érzett: mintha órák teltek volna el Cammogi utolsó kimondott szava és az első zenei hang felcsendülése között.
Az idősebb Békuci homlokát ráncolva hallgatta egy darabig a zenét, amitől néhány ifjabb béka Cammogi és Bendegúz körül boldogan perdült táncra.
A varázssíp ezúttal hosszabb ideig visszhangzott a füleikben, mint az első alkalommal. Cammogi, miközben táncolt és játszott a hangszeren, édesapja arcát fürkészte. Vegyes érzelmeket váltott ki belőle a kialakult helyzet: egyrészt zenélt és táncolt, ami oly mértékű örömmel töltötte el egész bensőjét, mint előtte más sosem, másrészt édesapja lábaira pillantva úgy érezte, nem tett meg minden tőle telhetőt annak érdekében, hogy őt is felhőtlenül boldognak láthassa. Mert édesapjára - olybá tűnt - semmi hatása nem volt a varázssíp hangjának, fia boldogságának...
Cammogi csalódottan hagyta félbe a zenélést. Nem értette, miért nincs hatása a sípnak édesapjára.
- Ez király volt! - kurjongatott egy ifjú béka, mikor végre levegőhöz jutott.
- Jobb, mint a csokizuhatag az emberfalu főterén! - kontrázott egy másik.
Mivel az utolsó megszólaló béka közel állt meg Cammogihoz, így hallhatta, hogy többen suttogva korrigálják a tévedését: az a bizonyos zuhatag nem csokiból van. De a lelkes kis béka csak legyintett rájuk: - Lényeg, hogy jobb! -
- Apa... - kezdte Cammogi halk, rekedtes hangon. Nem tudta, mit mondhatna, de érezte, nem hagyhatja szó nélkül a történteket. Ha az apjának nem a táncolás a sorsa, hát legyen más; attól még elfogadhatná, hogy a békák nem egyformák. A varázssíp meghozta az élő bizonyítékát!
Bendegúz biztatón a barátja vállára tette egyik kezét, majd saját családját kutatta tekintetével a tömegben. Kishúga mosolyát látva elhomályosult a látása: először azt hitte, sírni fog, de csakhamar rádöbbent: egy kósza esőcsepp hullt a szemébe.
A nyári zivatar olyan gyorsan távozott a mocsárból néhány perc múlva, ahogy érkezett: mellőzve mindenféle figyelmeztetést. A békák, amilyen gyorsan csak bírtak, visszamenekültek a házaikba. Csak Bendegúz nem akarta magára hagyni Cammogit, ott a tóparton, szülei és nagyszülei unszolása ellenére a barátjával maradt, s együtt nézték, ahogy a sűrű viharfelhők elvonulnak. Egyikük sem szólt egy szót sem. Az eső abbamaradt, de Cammogi nem mozdult meg. Csak bámult maga elé, hol a vizet, hol a kezében szorongatott hangszert szuggerálva.
Maga sem tudta honnan, de Bendegúz ösztönösen megérezte, mire készül Cammogi, így az utolsó pillanatban, de megakadályozta, hogy a varázssípot a tóba hajítsa.
- Ez az egész nem ér ennyit! - kelt ki magából Cammogi a tehetetlen düh és végtelen szomorúság hangján.
- Hogy mondhatsz ilyet? - nézett rá értetlenül Bendegúz, s mielőtt barátja válaszolhatott volna, tovább folytatta: - Ez az ÁLMOD! Nem dobhatod csak úgy el!
Cammogi Békuci az elkövetkezendő néhány napban ki sem dugta az orrát otthonról. Nem járt társaságba, nem járt be dolgozni sem, és mindenkit került - kiváltképp az édesapját. Olykor felhallatszott a szobájába, ahogy a szülei róla beszélgetnek, hol veszekednek hangosan, hol suttogva pusmognak, de valójában már nem érdekelte ez sem. Bendegúz a tóparti eset óta úgy látta jónak, ha magához veszi a varázssípot (nehogy barátja még a végén kárt tegyen benne). De az ifjú Békucival való együttérzése megakadályozta benne, hogy valaha is megszólaltassa a hangszert. Ha bárki kérdezte, azt mondta, a síp a tóba veszett. Így talán senki sem háborgatja majd Cammogit az elkövetkezendőkben, s idővel alábbhagy az ifjak sóvárgása a különleges zene iránt is.
Egy holdvilágos őszi estén végre rá tudta venni barátját a kimozdulásra. Tudatosan, de inkább cselesen, mint látványosan, a Mocsár tér felé vezette Cammogit. Bölcsen úgy döntött, nem hozza szóba a varázssípot, ami a biztonság kedvéért most is ott lapult kabátkája belső zsebében. A tér szépen, habár elég halványan lett kivilágítva, a közelgő Nagy Őszi Vásárra készülve néhány nap múlva nekilátnak a standok felállításának is, még a Brekegő stábja is kivonul e jeles alkalomra. Bendegúz bármiről képes volt mesélni, most különösen, hogy Cammogi felvidítása volt a cél.
- Na jó, nem bírom! Kifogytam a témákból! - kiáltotta el magát Bendegúz, s nem csak Cammoginak tűnt úgy, hogy nem hozzá szól. Valóban nem hozzá szólt!
A tér a következő percben már fényárban úszott. Szebben volt kivilágítva, mint valaha és mindenhonnan békák bújtak elő. A meglepetés érzését látva Cammogi arcán, lelkesen mosolyogtak rá.
Az ifjú Békucinak egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, mikor édesapja kivált a tömegből és a rá jellemző marcona arckifejezéssel indult el felé. Cammogi legszívesebben menekülőre fogta volna, de Bendegúz és a többiek olyannyira körülvették, hogy nem volt számára egérút.
Az idősebb Békuci olyan váratlanul ölelte magához fiát, hogy az néhány másodpercig csak pislogott meglepődésében.
- Szeretnék adni neked valamit. - suttogta az édesapja, úgy, hogy csak Cammogi hallhatta. Viszont a többi béka továbbra is úgy mosolygott, mintha ők tudnának valami fontosat, amit ifjú hősünk még csak nem is sejthetett.
Édesapja ölelése lazult kissé, fia jobbját karolta át ezúttal és megadta a jelet, amire a közösség várt. Utat engedtek nekik maguk között, szabályos sorokba rendeződtek Cammogi és édesapja két oldalán. Izgatottan pislogva várták Cammogi reakcióját az újabb felgyúló fényekre: Kurutty bátyó lépései - hirdették a szolid zöld betűk.
- Hogyan lehetséges ez? - kérdezte hüledezve Cammogi.
- Kaptunk egy kis segítséget. - felelte titokzatosan az apja, Bendegúzra sandítva. Cammogi hálásan ölelte magához legjobb barátját.
- Köszönöm! Köszönöm! - mondogatta boldogan, még azt követően is, hogy elengedte pajtását.
- Szívesen, cimbi'! -
A hőn áhított szteppiskola felirat lassan összefolyt Cammogi szemei előtt, s sűrűn kellett pislognia, hogy a meghatottság könnyeitől láthassa édesapja arcát, ahogy boldog születésnapot kíván neki. Jó kívánságát a teljes közösség kórusban visszhangozta.
- Teljesen elfeledkeztem róla, hogy ma van. - vallotta be szégyenlősen Cammogi.
- Szerencsére mi nem. - vágta rá egy hang a tömegből. Cammogi felismerte: Butuska volt az. - Milyen kár, hogy a varázssíp elveszett... - sóhajtotta.
A két jó barát összenézett, mire Bendegúz előhúzta kabátja zsebéből a hangszert, ami általános üdvrivalgási hullámot idézett elő az összegyűlt tömegben.
- Játssz valamit! - kérlelték az ünnepeltet. Már a szájához emelte a sípot, mikor hirtelen eszébe jutott valami: apjához lépett és ünnepélyesen átnyújtotta neki a hangszert.
- Kurutty bácsi emlékére. - édesapja remegő kezekkel fogadta el a felkínált sípot. Zavarban volt, de mielőtt Cammogi megbánta volna a tettét, az idősebb Békuci játszani kezdett. Lassú, lágy dallamot vitt a szél szerteszét a mocsártól az emberfalun át a gólyák otthonától egészen az égig. Cammogi, Bendegúz és még jó néhányan táncra perdültek, ahogy a varázssípból előcsalt hangok kellően ritmusossá váltak fiatal szívükhöz és rugalmas lábaikhoz.
Ezt követően pedig nem volt olyan rendezvény a mocsár életében, amikor Cammogi Békuci, Bendegúz és a többi táncoslábú béka ne öregbítették volna tovább a Frog of the Dance hírnevét...
Vége
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.