MEGÍRVA A CSILLAGOKBAN II. RÉSZ

4 

Rebecca Bertollini zaklatottan toporgott a tiszti szállások folyosóján, Spock kabinjának ajtaja előtt. Remélte egyszersmind tartott is tőle, a vulkáni már visszavonult. Habár nem volt még túl késő, földi idő szerint a kilencet ütötte el a genovai nagy kakukkos órája odahaza, a híd személyzeténél már megtörtént a műszakváltás. A kettős érzése fokozódott, amikor az ajtó kitárult. Egy nyílt tekintetű vulkáni pislogott rá a szoba közepéről. Rebecca természetesen azonnal mentegetőzni kezdett a kései látogatásért, de ahogyan arra a kezei tördeléséből Spock maga is rájött: a dolog nem tűrt halasztást. 

 - Kérem, foglaljon helyet!

 - Köszönöm. Nagyon figyelmes Öntől - huppant le a székbe Bertollini. 

 - Mit tehetek Önért, doktornő?

 - T’Ráról van szó.

 - Mi van vele?

Spock meglehetősen türelmes hallgatóságnak bizonyult, mindenesetre Rebecca semmiképp nem akart visszaélni ezzel a tulajdonságával. Csupán arról volt szó, még ő maga is emésztette az információt, amit a laborban néhány perce megtudott. 

 - Mr. Spock! Ha jól tudom, a vulkániaknál a várandósság optimálisan fél év.

 - Jól tudja, doktornő - vágta rá az első tiszt. - Várjunk csak! Azt akarja mondani, hogy T’Ra…

 - Pontosan - bólintott.

 - És mi lett a gyermekkel? - Jim Kirk kikerekedett szemekkel pislogott a hírt bizalmasan közlő barátjára. Habár a vulkáni kabinja hangszigetelt volt, a szőke férfi elővigyázatosságból mégis csak suttogva merte kiejteni a szavakat. 

Spock összenézett a doktornővel, mielőtt válaszolt volna.

 - Sajnálatosan, erről nincsenek információink.

 - Lehetségesnek tartja, hogy az egész rítus, amin átment…

 - A Fullara - sietett a segítségére a vulkáni, amíg a doktornő egyikükről a másikukra pislogott. Olvasott korábban a Fullaráról, de inkább hitte legendának, mintsem ténylegesen szertartásnak. 

 - Igen. Az egész Fullara azért volt, mert a kisbaba…? - viszolygott a saját gondolatától éppúgy, ahogyan Spock válaszától:

 - Meglehet, kapitány. Így azonban az emlékei felidézésével…

 - ... felszínre hoznánk a legnagyobb fájdalmát is - fejezte be a mondatot mindkettejük gondolatával. Rebecca ezt hallva két kezébe temette az arcát. Bárcsak soha nem is látta volna azokat az eredményeket!

 - Kapitány! - állt Kirk elé. - Félve hívom fel a figyelmét arra, hogy…

 - Bones még nem tudja. - Az iowai férfi hangja halk és tanácstalan volt, a doktornő korábban még sohasem látta ilyennek. - Egyelőre jobb, ha így is marad. 

 - Jim! Szerintem doktor Bertollini arra próbált rámutatni, hogy doktor McCoy-nak minden vizsgálati eredményhez hozzáférése van. Talán már tudja is.

 - Nem, az kizárt! - hessegette el magától a feltételezést Kirk. - Még nem tudja, és azt akarom - váltott makacs kapitányi üzemmódba -, hogy ez így is maradjon! Minden olyan vizsgálatot, ami a gyermekre utalhat, titkosítsák! Csak az én engedélyemmel lehessen hozzáférni!

 - Igenis, kapitány!

Leonard kerek 10:00-kor csengetett be T’Rához. Az ajtó kinyílt és a doktornak a lélegzete is elakadt. Mintha visszarepült volna az időben. A vörös vulkáni pontosan azt a ruhát viselte, mint aznap, amikor először járt az Enterprise-on. A Botanikai részleg akkor lenyűgözte, s a férfi ebben reménykedett ma is, ezért kérte el 09:00-tól este hat óráig kizárólagos használatra Hikaru Sulutól. Ha a ruha nem lett volna elég feltűnő, a frizurája akkor is felkeltette volna az érdeklődését. 

 - Nahát! - bukott ki belőle. - Levágta a haját!

 - Igen. Így kényelmesebb. Nem is tudom, mi vitt rá, hogy megnövesszem. Oh, és remélem, senkinek sem okoztam gondot, de használtam az anyagszintetizálót. Tudja, hirtelen kellett elmenekülnöm otthonról. 

 - Semmi baj. - Leonard legszívesebben megölelte volna. - Ez egy nagyon csinos ruha. Illik Önhöz - tette hozzá halkan, s mielőtt még olyat talált volna mondani, amitől T’Ra zavarba jött volna, felszabadultan intett az ajtó felé: - Indulhatunk?

A Botanika a második alkalommal is lenyűgözte T’Rát, még ha a lelkesedése ezen alkalommal szavakban kevésbé is volt kifejező. Leonard végtelennek tűnő türelemmel válaszolta meg a virágok és a többi növény nevét és mindent mesélt, amire a nő csak kíváncsi volt. 

 - Vigyázzon! - fogta meg két oldalt a derekát és húzta vissza finoman, maga felé. - Azok ott húsevő növények! Egyedül a kormányosunkat engedik közel magukhoz anélkül, hogy megrövidítenék egy-két ujjal, füllel vagy mással. 

Röviden felnevetett saját mondatán és a zavartól is, ami a nőhöz való fizikai közelsége velejárója volt, mióta a betazoid mentőkabin a hangárban pihent. 

 - Mondja, doktor: minden erre tévedőt meghív ide?

T’Ra arcán átfutott egy halványzöld árnyék. Leonard nagy nehezen megszakította a szemkontaktust, megköszörülte a torkát és eleresztette a derekát. 

 - Csak aki nem veszélyes Sulu növényeire - tréfálkozott. - Ezekről mit gondol? - mutatott a közelben egy rózsabokor-csoportra. 

 - Gyönyörűek - simított végig a vörös, fehér és sárga szirmokon -, és az illatuk is bódító. De azt hiszem, amik a leginkább tetszenek, azok ők - biccentett Leonard háta mögé a halványlila jácintokra. El is indult feléjük. Leonard kissé lemaradva követte.

 - Miss Kelly, tegnap elfelejtettem megkérdezni, hogy milyen volt…

 - Leesnem az égből? - kérdezte T’Ra teljesen megváltozott hanglejtéssel. - Mert ilyesmikkel csábítanak maguk, földi férfiak, nemde?

Harag és csalódottság jártak táncot a szemeiben. Leonard az arcáról a jácintbokrok előtti piknikkosárra és a kockás plédre bámult. Először szóhoz sem jutott a döbbenettől. 

 - Talán meglepi, amit mondok - jelentette ki erőteljesebben, mint tervezte -, de földi mércével nézve, maga egyáltalán nem szép!

A szentségit, McCoy, dünnyögte magában, ezt azért nem kellett volna!

Mély levegőt vett, és minden igyekezetével azon volt, hogy lehiggadjon, mielőtt újra megszólalt:

 - A kérdésem csupán arra vonatkozott, ízlett-e Önnek a quesadilla. Higgye el, ha udvarolni akarnék, azt nem ilyen szánalmas szöveggel tenném. 

 - Sajnálom - motyogta a szégyentől megsemmisülve T’Ra. Mire is gondolt! Hiszen a doktor szíve már foglalt! - Igen, nagyon ízlett. 

Halvány mosolya hasonló reakciót váltott ki Leonardból is. 

 - Ezt örömmel hallom, mert - felnyitotta a piknikkosár tetejét. Nevetve konstatálta a megkönnyebbülést a nő arcán a kosár tartalma láttán: Quesadilla minden mennyiségben. 

 - És ha nem ízlett volna?

 - Az lehetetlenség! - hessegette el még a puszta gondolatát is a feltételezésnek. - Jöjjön! Foglaljon helyet! - nyújtotta felé a kezét a férfi. Amikor T’Ra megfogta, hirtelen elsápadt. - Jól érzi magát? - nézett rá aggódva a doktor.

 - Csak megszédültem egy kissé. Semmiség.

 - Biztosan a jácintok. Elég intenzív az illatuk. Talán, ha távolabb mennénk…

 - Nem szükséges, doktor - szorította meg a kezét T’Ra. - Már jól vagyok. Maradjunk itt, kérem! Ez a hely, nem is tudom, hogy fogalmazzam meg, biztonságot ad. Ismerős érzés, mintha már lettem volna itt korábban. Ön is érzi?

 - Igen. Én is érzem - ült le mellé Leonard.

 - A kormányosuk biztosan büszke erre a helyre - nézett körül T’Ra. - Egyszerűen varázslatos. 

 - Azt mondta, ez élete fő műve. Persze a kislánya, Demora után.

 - Ő is itt van a hajón?

 - Nem. Ami azt illeti, Bennel, a másik apukájával lakik, többnyire videóhívás formájában tudnak beszélgetni, de olykor - suhant át egy boldog fénysugár az arcán és marad egy percig szelíd, zöldesbarna szemeiben -, amikor egy-egy űrállomáson sikerül találkozniuk, akkor madarat lehet vele fogatni. 

Mosolyát látva T’Rában felmerült, olyan, mintha saját magáról beszélne, de hangosan nem merte kimondani. 

 - És Önnek, doktor? Van családja?

 - Elváltam - szakította meg a szemkontaktust Leonard. 

 - Sajnálom - szabadkozott T’Ra -, nem akartam elszomorítani.

 - Nem tette - próbált mosolyt erőltetni az arcára, aztán eszébe jutott: a nő az első napjaikban átlátott a tettetésén. - Már nem fáj.

 - Csak azért kérdeztem - magyarázkodott T’Ra ugyanazzal a nyílt és őszinte tekintettel, ami úgy vonzotta McCoy-t már az első találkozásukkor -, mert miközben mesélt a kormányosukról és a kislányáról, úgy éreztem, Önnek is…

Leonard mosolyogva bólintott.

 - Igen, jól gondolta. Nekem is van egy lányom. Joanna. A Cerberus bolygón él. Tudja, az űrutazás nem gyerekeknek való - nevetett fel zavartan. - Habár azon egész biztosan kiakadna, ha hallaná, miket mondok róla. “Már nem vagyok gyerek!” Mostanában csak ezt hallom tőle. És persze, már lassan tizenhárom éves lesz, de tudja, nekem ő mindig az én kicsikém marad. 

 - Milyen gyakran tudnak találkozni?

 - Nem olyan sűrűn, mint szeretném. De majdnem minden héten beszélünk. Tulajdonképpen épp tegnap hívtam fel, de hamar lerázott, mert az iskolatársaival ment valami helyre. 

 - Adja a kezét! - hallotta meg T’Ra határozott hangját a gondolatain át. - A balt - pontosított. A másodperc törtrészéig elbizonytalanodott, de végül két tenyere közé zárta a doktor kezét. A gyűrűjével együtt. 

 - Miért a bal? 

 - Mert azon az oldalon van a szíve - hangzott az egyszerű felelet. - Most hunyja le a szemeit!

 - Miért? - kíváncsiskodott tovább Leonard. 

 - Megbízik bennem? - kérdezett vissza T’Ra, s csak miután kiejtette a szavakat, jutott eszébe, mit is gondolhat róla a hajóorvos. De egyszerűen segíteni akart. Mielőtt megbánta volna a kérdést, már meg is kapta rá a határozott választ:

 - Igen. - Egy szívdobbanásnyi időre egybeolvadt a tekintetük, mielőtt a férfi becsukta a szemeit. 

 - Jó. Most csak a hangomra figyeljen. Ezt a trükköt egy átutazó vulkáni mestertől tanultam. A legfontosabb dolog, hogy figyeljen a légzésére, orron be - vett ő is egy mély levegőt -, és szájon ki.Tartsa csukva a szemeit és ne húzza el a kezét. - Miután látta kisimulni a doktor arcát, ő is megfogadta saját tanácsát és lehunyta a szemeit. - Most képzelje el, hogy egy biztonságos helyen van. Egy parkban, erdőben, a lényeg, hogy ismerős legyen a környezet és kellemes emlékeket idézzen Önben. Szóljon, amikor sikerült. 

 - Sikerült. 

 - Remek. Maga körül nevető, boldog arcokat lát, gyerekeket, felnőtteket egyaránt. Közvetlenül Ön előtt egy széles folyó hömpölyög. Hallja a zúgását?

 - Igen - válaszolta lassan és nyugodtan a férfi. 

 - Nagyszerű. A folyó túlsó partján ott áll a lánya.

 - Joanna. 

Habár T’Ra szemei is csukva voltak, hallotta a doktor hangján, hogy elmosolyodik. 

 - Most lépjen bele a folyóba!

 - De erős a sodrása - húzta össze a szemöldökét McCoy, és megragadta ujjaival a nő csuklóját. 

 - Ne féljen! Itt vagyok. Nem hagyom, hogy baja essen. - T’Ra kedves hangjától végül megnyugodott és a légzése is rendeződni látszott. - Lépjen bele a folyóba!

Leonard a bal kezét melegebbnek érezte a vulkáni magasabb testhője miatt, a képzeletében viszont egy erős kötelet tartott benne, ami egyenesen a túlpartra vezetett. Még Joanna hangját is hallani vélte, amint bátorítja őt. Egyik lábát tette a másik után és egyszercsak valóban azt vette észre, közelebb van Joannához, mint a folyó azon partjához, ahonnan indult. 

 - Nagyon ügyes, nagyon bátor - hallotta meg T’Ra dicsérő szavait, amik legalább annyira jólestek neki, mint a lánya ölelése. “Megcsináltad, apu!”

 - Valahányszor úgy érzi, a távolság legyőzhetetlen akadályt gördít Ön elé, gondoljon erre a folyóra. 

T’Ra szavai visszhangoztak az elméjében, mialatt lehunyt szemmel mosolygott, gondolatban a lányával örülve. Egy pillanatra azonban valami mást is látott a folyónak ezen a partján a dús élénkzöld aljnövényzeten: egy mózeskosarat, benne egy kétségbeesetten síró gyermekkel.

T’Ra olyan hirtelen szakította meg a meditációs gyakorlatot, hogy nem maradt elég ideje felocsúdni, a síró csecsemőhöz menni és valahogy rájönni a kilétére. 

Azonban elég volt egy pillantást vetnie a vörös vulkánira ahhoz, hogy rádöbbenjen, valami megrémítette őt. Ahelyett, hogy visszahúzta volna a kezét, ujjait automatikusan fésülte egybe a nőéivel. 

Megszólalni viszont egyiküknek sem volt ideje. Egy váratlan és óriási erejű lökés következtében az Enterprise kiesett a térsebességből. Leonard elvesztve egyensúlyát a pléden a nőre zuhant.

 - Mi történt? - kérdezte T’Ra. Hangja jelenleg kijózanító hatással bírt McCoy számára. Automatikusan az egész hajót behálózó lámparendszerre nézett, miután valami bocsánatfélét motyogva talpra állt és kezét nyújtotta T’Ra felé.

A lámpák élénk piros színben villogtak.

 - Vörös riadó. Mennünk kell! Jöjjön! - azzal már húzta is maga után a kijárat felé. 

A vulkáni épp az utolsó másodpercben rántotta vissza, mielőtt a felettük lévő szintről az egyik ajtó az útjukba sodródott. 

 - Vigyázzon, doktor! 

Leonard számára nosztalgikus élményt nyújtottak mind a szavai, mind pedig a tette. Talán, ha nem vonta volna el a figyelmét a rettegés, észrevette volna átsuhanni a zavartságot a nő arcán. 

 - Köszönöm! - simogatta meg a haját. Az újabb rázkódástól önkéntelenül is egymásba kapaszkodtak. - Jöjjön, elviszem a hajó legbiztonságosabb részére. 

Óvatosan lépkedtek az ajtók törmelékei között, a folyosón viszont már futásnak eredtek. Leonard meg sem állt a turbóliftig. 

 - Biztonságos most liftezni?

 - Gyorsabb a lépcsőzésnél - vágta rá a doktor, majd látva a hezitálást a vulkáni szemeiben, lágyan hozzátette: - Bízzon bennem!

 - Gyengélkedő! - mondta be az úticélt a komputernek.

 - Mi a terve, doktor?

 - Mindenekelőtt, biztonságba juttatom Önt. Aztán kiderítem, mi a fene folyik itt.

 - Szóval, lepasszol, mint valami csomagot.

 - A hídra nem léphet civil. És mint már említettem, Bertolliniben maximálisan megbízom. 

Habár vehemensen és határozottan hangzottak a szavai, T’Rában fel sem merült, hogy félre akarja állítani. Egyszerűen csak hasznos szeretett volna lenni, hiszen a támadó sem fogja csak azért meghagyni az életét, mert ő “civil”. 

 - Ne aggódjon! Nem lesz baj!

 - Tudja, doktor, az erőltetett optimizmus a hangjában valahogy a legkevésbé sem hangzik megnyugtatónak. - Leonard szíve szerint rávágta volna, hogy az ő vörös vulkániját csak a holttestén keresztül bánthatják, ám ezúttal az elméje győzedelmeskedett az érzelmei felett. Végül talált egy arany középutat:

 - És ez hogy tetszik? - nézett egyenesen a szemeibe -: Jim Kirk a legrátermettebb kapitány a Flottánál. A gyengélkedőnk pedig a legfelszereltebb, legmodernebb mind eszközökben, mind személyzetben. Én már csak tudom, velük dolgozom nap mint nap. Ha nem lennék tengeri beteg, egy hajótörésnél is velük szeretnék partra evickélni, mert tudom, hogy mindannyian kétszáz százalékon működnek. 

 - És Dilot? - találta meg a hangját T’Ra, aki mindeddig ámulva hallgatta a doktor lelkesítő beszédét. 

 - Dilot más - legyintett egy grimasz kíséretében. - Ő a kivétel, aki erősíti a szabályt. Voltaképpen csodálom, hogy még mindig itt van. A mélyűr nem való mindenkinek. 

Újabb rázkódás és az ajtó kinyílt. Kisülő lámpák kísérték útjukat a folyosón. 

 - Bertollini! - kiáltotta el magát Leonard, mihelyst hallótávolságba értek. 

 - A gépházba hívták a sérültekhez, uram.

 - Roché nővér! Mégis mi a fene történt itt? Ki a franc lő ránk?

 - Nem tudjuk. A kommunikáció bekrepált néhány perccel azután, hogy doktor Bertollinit a gépházba hívták. Azóta folyamatosan érkeznek a sebesültek. 

Miközben beszéltek, Leonard feszülten siklatta körbe a tekintetét a jelenleg meglehetősen szűkösnek tűnő kórtermen. A gyengélkedő interkomjához lépett, de sem a gépház, sem pedig a híd nem válaszolt. Ezt követően a kommunikátoráért nyúlt, de azzal sem ért el többet.

 - Ez is tök süket! - Legszívesebben az egyik sarokba hajította volna a haszontalan eszközt, mégis inkább visszatűzte a derekára. - Mindjárt jövök! - szólt hátra T’Rának, azzal elsietett a gyógyszeres szekrényhez, kivett néhány elixírt és telepakolta vele az üvegajtós tároló oldaláról leakasztott fekete táskáját. - Doktor Marcus! - intett a szőke szépségnek. 

T’Ra figyelmét lekötötte az egyik piros ruhás férfi, aki szinte beleájult a karjaiba segítségért hörögve. 

 - Carol! Vigyáznál T’Rára? - a nő megrökönyödve bámult rá. 

 - Ő nem egy törékeny kis virágszál, azt ugye tudod?

 - Kérlek, Carol! Ha velem bármi történne, azt akarom, hogy ő biztonságban legyen. 

 - Rendben - egyezett bele végül a doktornő, elengedve a füle mellett a mindig mindent túldramatizáló McCoy megjegyzését. - Az életem árán is megvédem.

S habár cinizmusba álcázta, a hajóorvos pontosan tudta, komolyan gondolta. 

 - Köszönöm. Jó barát vagy - mosolygott rá McCoy. 

Ezt követően T’Rához sietett, aki épp Roché nővérnek segített ellátni egy beteget. Hasznát vette vulkáni erejének, mivel a férfi mindenáron vissza akart térni a posztjára. 

 - Miss Kelly! Maradjon itt! Doktor Marcus meg tudja védeni.

 - És itt vagyok én is - szólt közbe elszántan Veronique. 

 - Köszönöm, nővér - pislogott rá hálásan az egészségügyi főtiszt. - Nekem most mennem kell. 

 - Hová? - pislogott rá döbbenten T’Ra, mint akit egy álomból ébresztettek éppen. 

 - A híddal megszakadt az összeköttetés. Tudnom kell, hogy a barátaim jól vannak-e. Megérti, ugye? - simított végig az arcán.

 - Jobban, mint gondolná - suttogta. - De kérem - ragadta alkaron, s ezzel késztette megállásra -, legyen óvatos, doktor!

Szótlanul bólintott, majd amint a szorítás enyhült, eltűnt az egyre sötétedő folyosón. T’Ra nehezebben kapott levegőt egy percig, de aztán a tünet elmúlt és gondolatait lekötötte a segédkezés Roché nővérnek. Egyik feladatot végezte a másik után, mire jó fél órával Leonardtól való búcsúját követően összeszedte a bátorságát, és elszántan farkasszemet nézett Carol Marcusszal. Azt remélte, leolvashat valamit a fiatal, szőke doktornő arcáról, de az legalább annyira kiismerhetetlen volt számára, mint a kép, amit a meditáció alatt látott.