MEGÍRVA A CSILLAGOKBAN, I. RÉSZ

8

Az állomás mesterséges hajnala a legtöbb lakónak most is új lehetőségekkel kecsegtetett. Ki lelkesen, a saját erejéből, mások segítséggel, kevésbé lendületesen kezdték meg mindennapi teendőiket. A hatos szinten már pirkadatkor megkezdődött a jövés-menés, a ritmusosan koppanó csizmák zaja olykor az első kabin ajtaján túlra is beszűrődtek. 

T’Ra a doktorához bújva hallgatta az egyenletes szívdobogását. Nem mozdult meg, mivel nem akarta felébreszteni. Olyan korán van még! Egy halvány gondolatként elképzelte, mi lenne, ha az Enterprise a rangidős orvosi tisztje nélkül indulna el, azonban azzal még a vörös vulkáni is tisztában volt, a kapitány nem fogja hátrahagyni a “testvérét”. Óvatosan úgy helyezkedett, hogy láthassa Leonard arcát. Igyekezett megőrizni magában ezt a pillanatot is, az elmúlt napok szép emlékei között. A férfi kisimult békés arcvonásait, a meztelen bőrén az elmúlt órákban feltérképezett kisebb-nagyobb anyajegyeket, hosszú, kecses ujjait, amik bizonyítottan az Enterprise legbiztosabbjai, és amik az elmúlt éjjel eljutottak oda, ahol más emberé még nem járt azelőtt. Még az emlékétől is libabőrös lett a karja. Az elmúlt napokban már többször feltűnt neki a doktor bal kisujján viselt ezüst gyűrű, de az eredettörténetéről a holofedélzeten is csak annyit tudott meg, hogy régi családi örökség. Könnyelműen halogatta a kíváncsiskodását a következő, majd az azt követő alkalomra, azonban ezt a derűlátást úgy törte ketté a keserű felismerés, ahogyan az éjszakát a pirkadat: helyi idő szerint reggel nyolc órakor az Enterprise, fedélzetén a drága doktorral, folytatja a küldetését. 

Csak akkor vette észre a könnyeit, amikor már az arcát csiklandozták. Leonard mintha mosolygott volna álmában, amiért T’Ra most végtelenül irigyelte. Az ő fejében túlságosan sok dolog kavargott egyszerre ahhoz, hogy el bírjon aludni, azonban hála a vulkáni szervezetének, nem is igényelte. Miután Leonardot elnyomta az álom, halk pittyenéssel jelezte a komputer: új üzenet érkezett. Egy röpke ábrándos pillanatra még reménykedett benne, az Enterprise tovább marad az űrállomáson és Mr. Spock erről értesíti, mivel mindenki számára világossá vált a helyzet: kettesben távoztak az esti összejövetelről a turbólift irányába. 

De az üzenet küldője nem az első tiszt volt, hanem Keval, az állomás biztonsági parancsnoka. A VTR-nél aratott eredményes ügyeire, különösképpen Ayanar elfogásában tanúsított aktív részvételére hivatkozva szakmai ajánlatot tett neki, helyettesének kérve fel őt. A bürokratikus utat végigjárva szándékát Polával már az este közölte, főnökének pedig egyszerű de határozott álláspontja a következő volt: Figyelembe véve T’Ra jellemét és eredményeit, a parancsnok rendkívül logikus döntést hozott. 

A vulkáni ezzel a felkéréssel úgy érezte, két tűz közé került. Egyfelől - pusztán észérvekre támaszkodva - ekkora megtiszteltetés legutóbb akkor érte, amikor Pola elfogadta a jelentkezését a Vulkáni Titkos Rendőrség soraiba. Szakmailag mindenképpen előrelépésnek könyvelhetné el, amennyiben elfogadná Keval ajánlatát. Érzelmi szempontból azonban kijózanító volt számára olvasni az andoriai sorait. Az utóbbi órákban egyre többször és komolyabban gondolkozott azon, jelentkezik a Csillagflottába, hogy idővel az Enterprise biztonsági tisztjei közé kerüljön. Ez az üzenet azonban komoly döntés elé állította, amit - s ezt jól tudta -, nem hozhat meg egyetlen eseménydús héttel a háta mögött. Nem alapozhatja a jövőjét egyetlen érzésre, legyen bármilyen erős is a vonzalma Leonard McCoy iránt. 

Továbbá képtelenség lennie egyszerre két helyen. Az érvek és ellenérvek csak tovább gyűltek a fejében. Úgy egy fél óráig még abban is reménykedett, Kirk kapitánytól vagy Mr. Spocktól is kap majd egy értesítést, amiben megírják, szeretettel látják az Enterprise fedélzetén; de a kabinra néma csend telepedett. Csak Leonard lélegzetvétele hallatszott egészen pirkadatig. 

Most, a szobája ablakából kibámulva ismét végigsiklatta tekintetét a Föderáció büszkeségén, mialatt karjait a mellkasa előtt keresztezte, s hangtalanul utat engedett a könnyeinek. 

Annyira belefeledkezett a gondolataiba, hogy már csak akkor vette észre a közelgő Leonardot, amikor két oldalt a csípőjére csúsztatta a kezét. Ekkor egy mélyről jövő sóhajt hallatva a férfi mellkasának támasztotta a hátát. Egy szót sem kellett szólnia egyiküknek sem, a hisztérikus vagy a giccses szófordulatok egyébként sem tükrözték az érzéseiket. 

Szerelem? Talán. És ha az, hogyan mondhat búcsút valaki annak, aki a társaságával egyszerre biztosítja a testi és a lelki kiteljesedést, aki nélkül nem hogy a következő éveket, de a következő napot is képtelen elképzelni?

Leonard apró csókolt lehelt a hegyes fülére, mialatt közelebb húzta magához. 

 - Szeretnék mutatni valamit.

T’Ra hangja már most olyan távolinak tűnt. Kézen fogta és a kabin egyetlen szekrényéhez vezette. Kinyitotta az ajtaját, az alsó részében lévő fiókok közül kihúzta a legfelsőt és elővett belőle egy faragott dobozkát.

 - Nyisd ki! - nyújtotta át a doktornak, aki felnyitva a tetejét, azonnal felismerte. 

 - A szerencsehozó medálod!

T’Ra bólintott. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy a férfi emlékezett arra, egyszer, mintegy mellékesen említette neki a családi örökségként nagy becsben tartott préselt háromlevelű lóhere növényt, amely a családja férfiágán apáról fiúra szállt idestova öt nemzedékre visszamenően. Az, hogy T’Ra nem fiúnak született, éppen annyira foglalkoztatta Patrick Kellyt, mint az a tény, hogy egy vulkáni nőbe szeretett bele és vette feleségül: semennyire. A medál ezúttal apáról lányára öröklődött, aznap, amikor T’Ra jelentkezett a VTR-be. 

 - Szeretném Neked adni. 

A vulkáni tágra nyílt zöld szemeiből Leonard megértette: vétek volna visszautasítani az ajándékot. Mindketten pontosan tudták, a medálnak sokkal inkább jelzésértéke volt, mintsem valódi szerencsét hozzon a viselőjének, mégis sokat jelentett Leonardnak: “Biztonságban akarlak tudni, amíg újra találkozunk”, ezt sugallta a vulkáni tekintete.

McCoy a nyakába akasztotta az egyszerű ezüst láncon függő különleges medált. 

 - Köszönöm! - pislogott a nőre hasonlóan tágra nyílt szemekkel. “Vigyázni fogok rá”, tette hozzá a pillantása. 

 - Képzeld - kezdett könnyed társalgási témába T’Ra, amikor a főszinten elérték a szökőkutat -, Keval állást ajánlott nekem. A helyettese lehetnék itt, az állomáson, amennyiben elvállalom. Te mit gondolsz? - a kérdése bizonytalanul csengett, habár Leonard mosolya egyre szélesebb lett. 

 - Azt - fordította maga felé és vette két kezébe az arcát -, hogy az a vén csápos keresve sem találhatott volna alkalmasabb jelöltet erre a pozícióra. - Megcsókolta, majd suttogva hozzátette: - Büszke vagyok Rád!

T’Ra legszívesebben megállította volna az időt. Magába akarta szívni a pillanat varázsát, Leonard szemeinek csillogását, a kis gödröcskéket az arcán, az ujjai cirógatását a fedetlen karján, mielőtt szorosan magához ölelte. 

 - Vigyázz magadra, drága doktorom!

Kirk hangja egyre tisztábban hallatszott, ami akarva-akaratlanul, kellő józanító erővel hatott T’Ra elméjére ahhoz, hogy képes legyen kiszakadni a férfi öleléséből. Így, mire a kapitány odaért a testvéréhez, T’Rának már csak a hűlt helyét találta. Maradt egy párás tekintetű egészségügyi főtiszt, aki úgy pislogott rá még egy perc múltán is, mint akit leforráztak és nem értette, miért. 

 - Bones! Készen állsz egy újabb kalandra? - veregette hátba, majd választ sem várva nagy léptekkel indult el az Enterprise felé. Épp olyan határozottan, mint megérkezésükkor az ivóba. Ő semmit sem változott. Nem úgy, mint Leonard McCoy. 

 - Egyáltalán nem - motyogta inkább magának, mint Jimnek. 

Lábai automatikusan indultak el a csillaghajó irányába, amikor meghallotta a számára legédesebb hangot. 

 - T’hy’la! - a szó jelentésével továbbra sem volt teljesen tisztában, azt azonban pontosan tudta, a vulkáni becézést a használói sem hangoztatják a nyílt utcán, reggel nyolc órakor. Ezt mi sem bizonyította jobban, mint a rosszalló pillantások, a megrökönyödő, görnyedt hátú vulkániak, akik összesúgtak a felé rohanó T’Ra háta mögött. Ez a megbotránkoztatás azonban két személyt egész biztosan nem hozott zavarba: azt, aki kiáltotta és azt, akinek kiáltotta. T’Ra Kelly és Leonard McCoy szenvedélyes búcsúcsókokat váltottak egymással a szökőkút és az Enterprise között. 

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK