'Once upon a time - Egyszer volt, hol nem volt' -- 'Outlaw Queen' Regina & Robin

Harmadik rész:

„Változott a terv”

   Másnap a királyi tanács ismételten összegyűlt, megvitatni néhány fontos kérdést. Kezdetnek többen kifejezték aggodalmukat Regina felé, amiért utód nélkül maradt az ország. A királynő egész reggel vérszívó piócák és dögevő keselyűk közt érezte magát, most még jobban, mint Daniel életében bármikor. Akkor is csupán a protokoll miatt vett részt ezeken a gyűléseken. A király őfelsége ügyesen terelte a témát az egyikről a másikra, most azonban, hiába várták volna bölcs szavait.
 Reginát lefoglalták a múlt éjszaka történései, azok a szavak, amiket Robin Hood súgott neki a börtöncellában, árulásról, hűségről, a benne rejlő erőről. Nem értette, miért hallgatott el hirtelen mindenki, miért néznek rá úgy, mintha kinőtt volna még egy fej a nyakán a már meglévő mellé.
Jeremy köszörülte meg a torkát a trónus jobbján. Egy papírt szorongatott.
   - Felség! Itt írja alá, kérem! – azzal a teleírt oldalt az asztalra helyezte, közvetlen a királynő elé, a lap aljára mutatva mutatóujjával, melyen díszes gyűrűt viselt.
Regina alig hallhatóan felsóhajtott. Ezek szerint vége van. Legalábbis mára. A királyi tanács évről évre, gyűlésről gyűlésre úgy zárja le az összejöveteleket, hogy az írnok által lejegyzett elhangzottakat a király – illetve most már a királynő- az aláírásával hitelesíti. Innen aztán a kastély egyik termébe kerül, az úgynevezett iktatószobába, ami Daniel szerint olyan magas, hogy szinte összenő az éggel.
Csakúgy, mint néhány napja, a király halála utáni tanácskozást követően, Regina visszavonult a lakosztályába. Mindezidáig sikerült elkerülnie Joderick-et. A neheze azonban még hátravolt...

   Nem tudott nem Robinra gondolni. Éveknek telt az a néhány perc is, amíg arra várt, hogy a terv rá eső részét kivitelezhesse. Feszülten járkált a tágas térben, sehogy sem lelve nyugtot szerelmes szívének. Az ágya szélén ült, mikor végre kopogtattak a királyi lakosztály ajtaján.
Regina felpattant, s érezte a vért az arcába tódulni.
   - Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idefáradt, Jeremy – kezdte a királynő, meglepően nyugodt, határozott hangon.
   - Ez csak természetes, Felség! – vágta rá a tanácsnok, tisztelete jeleként egy kisebb meghajlás kíséretében.
   - Meglehetősen kényes kérdésről van szó – tért a tárgyra Regina. Minden igyekezetével azon volt, hogy a kezdeti higgadtságot, vagy legalábbis annak látszatát megőrizze.
   - Önért bármit, Felség! 
Talán pontosan ezek voltak azok a szavak, amiket hallania kellett a tényleges megnyugváshoz. Rezzenéstelen arccal, királynői méltósággal és ellentmondást nem tűrőn közölte a férfivel az akaratát.
   - Ahogy óhajtja, Felség – azzal egy főhajtás kíséretében magára hagyta Reginát a gondolataival.
A fiatalasszonyból felszakadt egy mély sóhaj Jeremy távoztával.
   Hamarosan szabad leszel, szerelmem...

   Nappali fényben a gonosz boszorkány még kevésbé tűnt bizalomgerjesztőnek Joderick számára, mint előző éjszaka.
   - Egyre elővigyázatlanabb leszel. Persze ez a te dolgod. De ajánlom, hogy sürgős legyen, amiért idehívtál... ilyen közel a kastélyhoz.
   - Azt döntse el maga! A királynőről van szó – látta az öregasszonyon, felkeltette ezzel az érdeklődését. Pillanatnyi szünetet tartott, fokozva a banya kíváncsiságát. – Valahogy sikerült megszabadulnia a gyűrűtől. –
A boszorkány egy szívdobbanásnyi ideig hagyta, hogy bosszúság üljön ki barázdás arcára.
   - Nem számít – suttogta végül. – Az átok mostanra már megfertőzte az elméjét. Hamarosan megöli Robin Hoodot – dörzsölte össze a két tenyerét.
   - Nem hiszem – jelentette ki bizonytalanul Joderick. Nem volt benne biztos, túlélheti-e ezt a találkozást. A boszorkány nem a türelméről volt híres. De ha már belekezdett, mély levegőt vett, s folytatta: - Ki akarja szabadíttatni. 
A bosszúság, amit az imént még csupán egy röpke pillanatra engedett láttatni Joderick-kel, most a meglepettséggel párosulva ült ki az arcára.
   - Valóban? – mosolyodott el lassan, álnokul, mikor visszanyerte a lélekjelenlétét. – Ez esetben: változott a terv. Ideje meglátogatnom a gyermekemet – elnézve az arcát, Joderick egy dologban biztos volt: nem fogja kímélni sem a királynőt sem a törvényen kívülit.

   - Te vagy Robin? Robin of Locksley? – határozott igen és gyanakvó tekintet volt a tolvaj válasza. – Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak. Kihallgattam őket. El kell tűnnöd, mielőtt... – a szinte még tinédzser fiú nem tudta befejezni a mondatot. Szemei fennakadtak, arcára kiült a fájdalom egy percre, majd lábai felmondták a szolgálatot. Úgy csuklott össze, akár egy kártyavár az erős szélviharban. – Óvakodj tőle... –
 Robin egyik sokkból a másikba esett. A fiú mögött megjelent egy nálánál jóval idősebb férfi, fekete csuklyában s a börtöncella kulcsával a kezében.
   - Gyorsan! Sietnünk kell! – suttogta, mielőtt a törvényen kívüli bármit kérdezhetett volna.
  Robin Hood nem bízott ebben az emberben. Volt valamiféle ravaszság a szemeiben. Hivatásos zsebtolvajként megtanulta felismerni másokban a hamisságot, és minden pillanattal egyre erősebb lett a késztetése, hogy minél távolabb tartsa magát – és a királynőt- ettől a férfitől. Egészen addig, míg a férfi jobb alkarján fel nem tűnt neki egy – az övéhez hasonló- tetoválás. Sakált ábrázolt, a Túlélők családjának címerállatát.
  Robin of Locksley még gyermekként hallott a szüleitől erről a dinasztiáról, elnézve ezt a férfit nagyjából Edward of Locksley-val lehetett egyidős. Talán téves volt az első benyomása róla.
   - Jeremy vagyok. A királynő küldött érted – mutatkozott be sebtében az ősz hajú férfi, mikor feltűnt neki, hogy Robin felismerte a tetoválását.
A terv!
Úgy egyeztek meg előző éjszaka, hogy a hajtűs önkiszabadítás marad a B tervnek. Az A terv szerint Regina egy valóban megbízható embert küld Robin Hood kiszabadítására, kijuttatja a palotát szegélyező erdőbe. A királynő pedig bejelenti, a foglyot a barátai szöktették meg, így a kivégzés elmarad. Egyszerű, kivitelezhető tervnek tűnt. Leszámítva azt a tényt, hogy ezek után távol kell tartani magát a palotától. És Reginától. Lopott percekre lehettek csak együtt, de az a kis idő több boldogságot csempészett vissza a tolvaj életébe, mint amit Marian elvesztése után valaha is remélhetett.
   - Siessünk! Ki kell juttassalak a kastélyból, mielőtt... – a mondatot nem tudta befejezni. Fehér halvány fény villant fel körülötte, mintha csak az auráját tette volna láthatóvá Robin előtt a varázslat. Egy jellegzetes kuncogás, és Rumpelstiltskin már ott is termett a törvényen kívüli előtt, az ideiglenesen megfagyasztott, tátott szájú Jeremy-re támaszkodva.
   - Mit akarsz tőlem, manó? Én nem élek mágiával.
   - Jobban tennéd, ha nem mondanál le róla. Ugyanis a mágia – színpadias mozdulatai csak még gyanakvóbbá tették Robint; mígnem a kezei között érezte az íjat, amit még édesapja, Edward of Locksley hagyományozott rá -... fogja megmenteni az életed – újabb kuncogást hallatott, s a férfinek az volt a szent meggyőződése, a Sötét Úr élvezettel kuszálja össze az embereket. Féljenek vagy ne? Kérjék a segítségét, vagy mégsem? Mielőtt azonban kételyeit kérdések formájában neki szegezte volna, Rumpelstiltskin folytatta: - Mostantól kezdve, az íjadból kilőtt nyílvesszők sohasem fognak célt téveszteni. Így hát bölcsen használd!
   - Eddig sem tették! – vágott vissza a tolvaj magabiztosan. Nem hiába volt ő az Elvarázsolt Erdő íjász-bajnoka. A Sötét Úr csak kuncogott magában, mint aki többet tud, mint amennyit elmondott.
Robin of Locksley-nak azonban nem maradt ideje ezen tépelődni. A manó távoztával Jeremy kiolvadt, habár a mondatot, ami alatt Rumpelstiltskin belé fagyasztotta a szót, továbbra sem tudta befejezni.
Lépések zaja törte meg a délelőtti csendet a kastélyban, s hamarosan óriási fejetlenség támadt. Katonák özönlöttek mindenfelől, körülvéve a menekülőket. Robin és Jeremy azonban nem adták fel. Vállvetve küzdötték át magukat Daniel király egykoron dicső seregén, melynek most az áruló Joderick parancsolt; hol Jeremy kardjára, hol Robin megbűvölt fegyverére támaszkodva. 
 Egy különös módon a semmiből feltűnt lángoló tűzoszlopnak köszönhetően egérutat nyertek. A tolvaj hirtelen arra gondolt, talán a Sötét Úr játszadozik vele, velük újra. Azonban hamarosan kénytelen volt rájönni, mekkorát tévedett. 

   - Helló, szépfiú! – a hang, amit a törvényen kívüli a legkevésbé vágyott hallani az óta a borzalmas nap óta, hogy elveszítette a kedvesét, most újfent bájologva, szinte csábítón ütötte meg a füleit.
Jeremy már mozdult volna, hogy kardjával lesújtson a gonosz boszorkányra, ám füst kezdett gomolyogni körülötte, s mikor ismételten tisztán látta a környezetét, rádöbbent a tényre: az öregasszony visszavarázsolta őt Regina lakosztályába. A királynő épp annyira meglepődött, mint a tanácsnok.
  Egy pillanatig fel sem fogta igazán a történteket. Röviden vázolta az uralkodónőnek a helyzetet, majd kiviharzott a helyiségből.  
   - Mit tettél vele? – kérdezte ezalatt Robin, felajzott íját a boszorkányra szegezve.
   - Én most nem miatta aggódnék – tért ki a válasz elől az asszony. – Beszélgessünk! – egy furcsa fekete trónust varázsolt maga mögé, és leült rá. Halálosan nyugodt maradt, mit sem törődött a fegyverrel, vagy a férfi dühével. – Olyan rég volt alkalmunk egy igazi beszélgetésre. A tegnapi úgysem sikerült olyan meghittre. Kezdjük elölről, jó? – lassan, elnyújtva ejtette ki a szavakat.
   - Úgy érted, mielőtt még a halálba küldted a feleségemet?
   - Óh, hát sikerült végül összeházasodnotok? Ez nagyszerű!
   - Még nagyszerűbb lett volna, ha meghagyod az életét. 
 Az öregasszony nyegle, nemtörődöm stílusa csak tovább fokozta Robin dühét. Ezzel a boszorkány is tökéletesen tisztában volt, éppen ezért nem is állt szándékában változtatni rajta.
   - Miért? – a férfi kérdése váratlanul törte ketté a feszült csendet.
   - Mit miért?
   - Miért tetted? Miért kellett elvenned tőlem a nőt, akit tiszta szívből szerettem? – Robin hangja még ennyi idő elteltével is elcsuklott, mikor arra a napra gondolt. – Egyáltalán ki vagy te, boszorkány, és miért avatkozol bele folyton az életembe?
   - Egyszerre csak egy kérdést, szépfiú! – ha a nagyhatalmú varázslónő egy teljesen átlagos öregasszony lett volna, a külsejére tett dicséret talán zavarba hozta volna Robin of Locksley-t egy röpke pillanatra; így azonban elengedte a füle mellett. Egy dologra koncentrált: minden körülmények között higgadt akart maradni.
   - Miért tetted?
   - Nos... – a boszorkány felkelt koromfekete trónusáról, ami szép lassan füstfelhővé változott, majd eltűnt; miközben ő maga lassan hol közelített, hol pedig távolodott a továbbra is egyenesen a szívére – avagy annak helyére- célzó nyílvesszőtől -, egyszerű, szinte már együgyű kérdésedre számtalan választ adhatnék.
   - Az igazat akarom – jelentette ki határozottan Robin.
   - Tudom én azt, szépfiú. De képes vagy rá, hogy el is viseld? – kérdése ott lógott a levegőben, száz és száz kétséget ültetve el Robin szívében. Mindezek ellenére tisztában volt vele, a boszorkánynak pontosan ez volt a szándéka.
  Egy határozott „igen”-t hallatott tehát, mi vadul dobogó szívével együtt ott zakatolt a füleiben. A következő szavaknak mégis sikerült utat találniuk az elméjéhez. Értetlenül állt a ténnyel a tudatában: Mariannak azért kellett meghalnia, mert boldog volt. Vele.
   - Mit akarsz tőlem?
   - A valódi kérdés nem az, hogy én mit akarok tőled, szépfiú. Hanem az, mit akarsz te a királynőtől.
   - Az nem tartozik rád! – Robin Hoodon kezdett úrrá lenni a harag. Néhány pillanatra hagyta, hogy felülkerekedjen a józan eszén, mielőtt ismételten visszatalált a megfontolt hangneméhez.
   - Végső soron, ha tudtam volna, hogy a kis kedvesed halálát követően ilyen hamar a királynő karjaiban keresel vigaszt, nos, talán nem siettem volna annyira elvenni az életét. – A lassú, minden egyes szavát megfontoltan, fájdalmasan Robinba maró gondolatok közepette léptek zajára figyelt fel, melyek feléjük közeledtek.
  Maga mögött hallotta őket, mégsem érezte szükségét annak, hogy megforduljon. Anélkül is tudta, kié az a szívet-lelket gyönyörködtető barna szempár, amely most bátortalanul a boszorkányt vizslatta.
   - Szóval, azt mondod – kezdte óvatosan Regina -: megbántad? Hogy megölted...Mariant. 
  Az uralkodónő számára fájdalmas volt kiejteni ezt a nevet, még akkor is, ha pontosan tudta, Robin számára mindez már a múlté. A felesége volt, és szerette. Része volt az élete azon szakaszának, melyet ő már soha nem ismerhetett meg. Ostobán érezte magát ezzel a különösen marcangoló féltékenységgel a szívében.
 A boszorkány átgondolta a kérdést, percekig nem szólalt meg. Robin keze aprókat remegett, ennek ellenére tisztában volt azzal, a nyílvessző, amit a törvényen kívüli abból a mágikus íjból enged útjára, sosem téveszti el a célját.
   - Ha változtathatnék a dolgokon - kis szünetet tartott, tovább fokozva Robin és Regina idegeit -, újra megtenném! A te kis Marianod a legkiválóbb kísérleti alanya volt az Álomárny méregnek, amit mostanra már tökéletesre fejlesztettem – dacára a nyílvesszőnek, egyre közelebb lépkedett Robinhoz. Egyenesen a szemeibe nézve folytatta, s tetszett neki, amit ott látott: haragot, keserűséget... Bosszúvágyat. - Még lassabbá, még fájdalmasabbá. Egy megtörhetetlen örök halált hozó átokká. 
Regina számára olyan volt, mintha egy károgó vészmadarat hallgatna. Azonban ez nem csak fenyegetés volt. Robin jól tudta ezt.
 A törvényen kívüli ismételten hagyta a haragját egy pillanatra felülkerekedni a higgadtságán, ezúttal viszont nem sikerült neki külső segítség nélkül visszafogni a bosszúvágyát. Regina hangja józanította ki őt ebből az állapotból, mielőtt valami visszavonhatatlant tett volna. A királynő emlékeztette rá, ő tolvaj, nem pedig gyilkos, ahogyan azt alig egy fél napja kijelentette. Így a boszorkány megúszta egy karcolással az arcán, ami alig volt jobban észrevehető, mint bármelyik barázdája.
   - Milyen érzés, ahogy a gyűlöleted átveszi az irányítást a tetteid felett, szépfiú? – a boszorkány tisztában volt vele, Robin szívében az iránta való heves utálat és a királynő iránt érzett szerelem keveredik, s bármelyik könnyedén legyőzheti a másikat.

   - Éljen soká a királynő! – hallották meg Jeremy hangját. A tanácsnok váratlan felbukkanása azonban cseppet sem nyugtatta meg Reginát, ahogyan a hanglejtése sem. Megrökönyödve állt a helyzet alakulása előtt: Jeremy azzal a nyílpuskával, amit még Daniel király ajándékozott neki hű szolgálataiért, RÁ célzott! – Ironikus az élet, nemde, felség? – A gyilkos nyílvessző útjára indult, egyenesen Regina szívét célozva meg.
Az uralkodónő csak Robin hangját hallotta, ahogy a nevét kiáltja, azt is kísérteties távolságból. Még fel sem ocsúdott az újabb árulás gondolatából, Robin már meg is sebezte Jeremy-t, és újabb nyílvesszőt készült az útjára bocsátani, ezúttal valójában a boszorkánynak címezve. Azonban az időközben unott arccal sűrű füstfelhőbe burkolózott és egy „Még találkozunk, szépfiú” elköszönéssel eltűnt a szemük elől, magával ragadva a tanácsnokot.

 Most, hogy látszólag kettesben maradtak – Regina úgy érezte, már semmiben sem biztos, leszámítva az érzéseit Robin of Locksley iránt, s azok viszonzottságát -, aggódva fordult a férfi felé:
   - Megsérültél.
   - Jól vagyok – hárított Robin, magára erőltetve egy halvány mosolyt, ami igazán meggyőzőnek hatott, még talán a saját számára is egy ideig.
   - Megmentetted az életemet.
   - Ez csak természetes – mosolyodott el újra, ezúttal még szívhez szólóbban, majd Jeremy-re terelte a szót: - Hogy érzed magad?
   - Elárulva. Mióta Joderick árulása kiderült számomra, abban a hitben voltam, most már nem lepne meg senki árulása. De pont Jeremy... Szinte apám helyett apám volt, mióta csak idekerültem. - majd megsimogatta Robin arcát és mélyebben nézett bele kék szemeibe, mint korábban bármikor. - Téged nem akarlak elveszíteni. Soha!
   - Nem is fogsz. Ígérem! – egy gyors csókváltást követően azonban a tolvaj arca komorabbá vált. – De itt semmiképp nem maradhatsz.
   - Nem is akarok.
   - Tuck barát mesélte néhány napja, hogy az erdő túlsó oldalán Leopold király, és a lánya, Hófehérke jószívű, kedves emberek. Biztos vagyok benne, ha megtudnák, mik történtek itt, beleegyeznének, hogy náluk élj. Vagy segítenének visszaszerezni a palotát, elűzni innen Jeremy-t, Joderick-et, a banyát, mindenkit, aki az életedre törne. – ezúttal rajta volt a sor, hogy megsimogassa kedvese arcát. Tette mindezt olyan lágyan, hogy Regina belepirult az érintésébe. - Tudom, hogy csak átmeneti dolog, de... legalább életben maradnál. És ez minden, ami nekem számít. Most azonnal meg is üzentetem vele, hogy...
   - Velem jössz? – kérdezett közbe Regina. A szemei szinte ragyogtak a remény okozta boldogságtól, hogy mostantól talán már sosem kell majd elszakadnia Robintól. – Mert csak akkor megyek el ehhez a Leopold királyhoz, ha mindezt a társaságodban tehetem. Ha nem, akkor inkább veled maradok. Az erdőben – tette hozzá hadarva, látva Robin pillanatnyi értetlenségét.
   - Nem élhetsz az erdőben. Te királynő vagy. Mindannyiunk reménye! 
Regina két keze közé vette Robin arcát és olyan közel hajolt hozzá, hogy a férfi a bőrén érezte a leheletét.
   - Inkább élek az erdőben szabadon és Veled, mintsem királynőként, de nélküled – olyan határozottan csengtek a szavai, hogy az egykoron nemesember csak egy módon tudta lereagálni a hallottakat. Szenvedélyes csókjának csak a sajgó fájdalom a karjában vethetett véget, s az kegyetlenül meg is tette.

   - El kell tűnnünk innen – jelentette ki határozottan Regina. Ujjait összekulcsolva Robinéval úgy hagyták maguk mögött a kastélyt, ahogyan ott együtt sosem élhetnének: egy párként.

Vége a harmadik résznek...

Negyedik rész: Álomárny & Tündérpor: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/02/15/outlaw_queen04