Frog of the Dance - Hogyan rabolta el a "szárnyas veszedelem" Cammogit?

Szavak:

festővászon, ébreszt, virág, gyöngy, mászik

Történet:

- Akkoriban még vakon hittem az előítéletekben, és rettegtem a gondolattól, hogy egy nap át kell majd vegyem apámtól a Brekegő irányítását. - kezdte Cammogi a mesélést, majd Tulipán kérdő tekintetét látva hozzátette: - A helyi sajtó. A "mocsár televíziója", ha úgy tetszik. - 

A tánctanár mély levegőt vett, majd lustán kifújva gondolt vissza a régmúltra, hogy minél érzékletesebben megoszthassa Tulipánnak a történteket. Szavai nyomán a békalány lelki szemei előtt régi barlangrajzokként elevenedett meg Cammogi sziluettje, mely egy festővászon ugribugrisává változott, s néhány mondatát követően már színes mesefilmként látta maga előtt, ahogy leugrál tetőtéri szobácskájának magányából - éjszaka, a lehető legkevesebb neszt csapva...

- Nem akartam felébreszteni a szüleimet. Épphogy csak sikerült összeszednem magamban annyi bátorságot, hogy nekiinduljak, nem volt szükségem rá, hogy visszatartsanak, vagy lebeszéljenek...

- Hová mentél késő éjjel? - Tulipán hangja egy szívdobbanásnyi ideig visszarántotta a jelenbe, azonban ugyanolyan könnyen vissza is tudta magát és gondolatait helyezni a múltba, mint a mesélése kezdetén. 

- Nem számított. Magam sem tudtam, merre tartok, csak azt láttam tisztán magam előtt, a Brekegő nem az én utam. Próbáltam ágálni ellene, meggyőzni apámat, gondolja meg magát, hiszen annyi jó és hűséges békának van nagyobb tehetsége a mocsárban nálam a vezetéshez.

- Kivéve a táncban... - ékelte közbe a szavakat Tulipán. Cammogi zavarában fülig pirult a dicsérettől. 

- Köszönöm! ... Akkoriban nem volt így... A tánccal is a gólyák ismertettek meg; nekik köszönhetem, hogy mertem álmodni, kiteljesedni. Egy olyan világ része lettem, aminek a létezéséről azelőtt fogalmam sem volt. -

Megérkeztek Kurutty Bátyó Lépéseihez. Tulipán nem tudta véka alá rejteni csodálatát a legalább száz békaláb hosszúságú építmény láttán. Reakcióját látva Cammogi büszkeséggel a szívében kezdett megmutatni neki a legkisebb zugtól az óriási tükrös termekig mindent. Mindegyiknek külön története volt, amit a lelkes és egyre felszabadultabb tanár meg is osztott a lánnyal. 

Miután mindent megmutatott neki, Cammogi az irodájába vezette Tulipánt. Letisztult kis szobácska volt, egy íróasztal, néhány szék és padlótól mennyezetig érő polcok sokasága. A békalánynak mégis tetszett. Az íróasztalon egy egyszerű halványzöld vázában néhány szál szárított virág díszelgett. Az iroda ablakából elláttak egészen a hídig.

- Tudod, azelőtt még sosem jártam a Brekken Bridge-en túl. - vallotta be Cammogi, így szinte észrevétlenül terelte vissza a beszélgetés fonalát korábbi témájukra. - Féltem elhagyni a mocsarat, de még jobban féltem attól az élettől, ami itt várt volna rám. - zsebbe rejtett kézzel ácsorgott a tájat szemlélve. 

- És a gólyáktól nem? - Tulipán hangja a "szárnyas veszedelmeknek" az említésére is megremegett. Felnézett Cammogira, amiért ilyen lazán tud mesélni a történtekről. 

- Oh, dehogynem! Rettegtem. Egyedül az erdőben arra riadtam fel hajnalok hajnalán, hogy egy "szárnyas veszedelem" fölém hajol. Kiáltottam, ahogy csak a torkomon kifért. - mára már megszépült a múlt emléke, így a mosoly még sokáig ott maradt az arcocskáján. 

Tulipán lelki szemei előtt lejátszódó jelenet Cammogi elmondása alapján ekképp alakult:

"Neked aztán erős hangod van." - lepődött meg a gólya, mikor Cammogi kiáltozásai engedték végre szóhoz jutni. "De nyugi, nem árulom el senkinek." - kacsintott rá. 

"Te nem tűnsz olyannak, mint egy szárnyas veszedelem." - jegyezte meg a békafiú néhány perc hallgatást követően. Pedig ijesztően hosszú és hegyes csőre, fehér tollazata, nyurga lábai alapján nem lehet más...

"De jó! Te tudsz beszélni!" - lelkendezett a gólya, és örömében ritmusosan összeérintette a szárnyait maga előtt, és egyik hosszú lábáról a másik hosszú lábára ugrált. Mindezt olyan érdekes testtartással, amiről Cammogi azt gondolta, a szárnyas veszedelmek sajátja. Később megtudta, ez egy kezdetleges sztepplépés volt... "Gordon vagyok. Gordon, a gólya. A családommal itt élünk a közeli mezőn." - mutatott a felkelő nap irányába. "És te ki vagy?"

"Cammogi. Cammogi Békuci, a mocsárból. És kérlek, ne egyél meg!" - a békafiú majdnem elsírta magát.

"Miért ennélek meg?" - kérdezte értetlenül Gordon. "Oh, már értem. Az őseink csúnya szokása miatt, igaz?" - Cammogi bizonytalanul bólintott. "Nem kell félned. Ha Gedeon nem tiltotta volna meg, akkor sem bántanálak. Mókás kis fickónak tűnsz... De mit keresel ilyen távol a mocsártól?"

"Elszöktem." - felelte nemes egyszerűséggel. Gordon várt egy kis ideig, ám mikor Cammogi nem folytatta a magyarázatot, lelkes szárnycsapásokkal meginvitálta a gólyakolóniába. Türelmesen megvárta, amíg a kis béka felmászott a hátára - ennek az élménynek még a puszta elmesélése is megmosolyogtatta Cammogit -, és Gordon felemelkedett a magasba...

- Szóval - összegezte Tulipán - a gólyák valójában nem is raboltak el? - kérdésnek szánta, és érződött, a válaszra inkább megerősítésként gondolt. Pontosan tudta már, miképp történt, és valami megmagyarázhatatlan módon azzal is tisztában volt, egyike lehetett azon keveseknek, akikkel Cammogi megosztotta ezt az információt. - Megszöktél. - 

A tanár lassan, elmerengve bólintott. Minden kapcsolat alapja az őszinteség, ezt is Gedeontól tanulta. Most már teljesen nyílt lapokkal játszik, míg Tulipán a nyakláncán lévő csillogó, gyöngy medaliont babrálta.

Szegény Cammogi nem tudhatta, még csak nem is sejthette, milyen célt szolgál a gyöngy medalion. S mivel nem volt tisztában a helyzettel, nem akadályozhatta meg, hogy a medálba épített adóvevő készülék minden egyes szavát közvetítse a Brekken Bridge-en túlra, a szivárvány tövében összegyűlő kiutasítottakhoz...