Mesék, nem csak gyerekeknek & Sorozat-átiratok, nem csak rajongóknak

Rim - Végre szabadon 1. rész

2016/08/24. - írta: SunnyDonnelly

Öt szó, egy történet

Szavak:

légi kalóz, egyszerűség, lakos, légcső (Windpipe), tulajdon 

 

 Történet:

   Rim álmot látott. Álmot, melyben újra szabad volt, és Antónia boldogan szaladt elé. A smaragdzöld fű elfedte őket a világ elől, nem volt sem Anthony, sem Vazul vezér, sem a lepkesereg. Felnézett az égre, és Olivert látta egy fán, ahogy szeretetteljesen lenéz kis barátjára. Vigyázta a lépteit.

És Rim boldog volt… Nagyon boldog…

Az idilli képből mégis hidegtől és félelemtől reszketve riadt fel. Anthony megjelenésével a boldogsága szertefoszlott.

   - Ő az én tulajdonom, szúnyog! - visszhangzottak még ébrenlétében is a szavak Rim füleiben. Ahogy tisztult a feje, úgy vált egyre nyugtalanabbá. Ösztönösen érezte, ki kell jutnia innen, hogy megvédje Antóniát.

   Lépteket hallott közeledni. Talán végre rájöttek ezek a furcsa lények, hogy mekkora hibát követtek el, amikor őt ide zárták. Hiszen ártatlan volt!

   - Azt a leborult szivarvégit’! – füttyögte egy ismeretlen hang. - Így kell bánni a turistákkal? – az idegenül csengő hanghordozásban a „s” betűk voltak a legfülsiketítőbbek Rim számára. – Ezért panaszt fogok tenni! – mérgelődött a kis négylábú szőrpamacs, és valószínűleg még lett volna benne szusz, hogy folytassa a szitkozódást és a fenyegetőzést, azonban kis kék hátitáskáját a földre helyezve szembesült egy számára rendkívül bosszantó ténnyel. Egy újabbal: - És még a bundám is csupa kosz lett! Szégyelljétek magatokat! Éljen soká Vazul vezér! Ő majd ellátja a bajotokat! – Rimet nem túlzottan érdekelte a kis rágcsáló bosszankodása, az utolsó mondatok viszont felkeltették az érdeklődését.

   - Vazul vezér? – kérdezett vissza, mintha rosszul hallotta volna az egyébként kristálytiszta szavakat. Csupán a kiejtés volt furcsa a számára, ennek ellenére néhány pillanatig elmerengett azon, vajon tényleg jól értette-e az említett nevet.

A kis szőrpamacs – akihez hasonlót Rim azelőtt még sosem látott- kerek szemekkel vizslatta a szúnyogfiúcskát hosszú percekig, mielőtt megszólalt:

   - Te nem vagy helyi lakos, ugye? Olyan... máshogy nézel ki – merengett el, tulajdonképpen megválaszolva saját kérdését.

   - Tudom – motyogta maga elé Rim. Nem szerette, mikor felemlegették neki, mennyire különbözik mindenkitől: a szúnyogok közé sem illett, a hangyák közé sem, a lepkék közé sem... Hát hol van az ő helye ezen az óriási világon?

  Mélyről jövő sóhajt követően úgy döntött, inkább bemutatkozik:

   - Rim vagyok... Szúnyog. – Első reakcióként jobbját a szőrpamacs felé nyújtotta, át két fekete rács között, majd kissé elbizonytalanodott, hogy a kézrázás az ilyen szituációkban mennyire szokás errefelé.

   - Ernest... Ernest Windpipe... Pocok – vágta rá a maga tiszta egyszerűségében, miközben határozottan megszorította és megrázta a felkínált törékeny kezecskét.

   - Hogy értetted azt, hogy éljen soká Vazul vezér? – kérdezte Rim. Dacára annak, hogy hallótávolságon belül egy lepke sem szállt arra, az utolsó szavakat suttogva, félve ejtette csak ki.

   - Oh, azt? Sehogy! Rühellem az öreget! – legyintett Ernest, amivel teljességgel elbizonytalanította Rimet. – Végső soron azért vagyok most idebent, mert valakinek nagyon számítasz odakint – fogalmazott sejtelmesen.

   - Kinek? – kérdezte Rim, azonban Ernest lepisszegte.

   - Itt nem biztonságos cseverészni fiacskám – újra azok a fülsiketítő „s”-ek, azonban Rim már kezdte megszokni. Vagy csak hozzá-siketedni? Talán már maga sem tudta. – Majd letárgyaljuk, mihelyst kijutottunk innen. Nem tetszik ez a hely. Túl... piszkos... és sötét... és hideg. Olyan, mint egy...

   - Börtön? – Rim bizonytalan kérdése mindkettejükből előcsalt egy rövid nevetést, ami némiképp oldotta a feszültségüket.

Ernest kék hátitáskájából előhalászott néhány szükséges holmit – számára szükségeset-, majd ásni kezdett. Először át Rim cellájába, majd ki a szabadba.

   - Simán megoldjuk, fiacskám! – örvendezett Ernest, mikor már látta a „fényt az alagút végén”. Rim fejében a kérdés – kinek számít annyira, hogy egy pockot küldjön a megmentésére- továbbra is ott motoszkált. Talán Oliver kötött szövetséget Ernesttel, mialatt őt új családja elárulta...

Alighogy végigfutott a fejében a gondolat, ismerős szárnyak suhogását hallotta meg maguk mögül. Széles mosollyal az arcán fordult meg és kezdett futni Oliver felé, míg biztonságban nem érezte magát puha szárnyai óvó ölelésében. Ernest azonban már nem volt ennyire lelkes a bagoly megjelenésétől.

   - Te jó szagú rozmaring! Egy légi kalóz! Menekülj, Rim, én addig feltartom! – A pocok felvette a verekedőpózt (vagy valami ahhoz hasonlót). Nem tudhatta, hogy Oliver nem az a fajta légi kalóz, akitől Rimnek – vagy akár magának Ernestnek- tartania kellene. Nem tudhatta, mert nem ismerte őt.

Ezek szerint mégsem Oliver küldte a pockot... De ha nem ő, akkor ki?

Vége az első résznek...

2. rész: http://sunny-donnelly.blog.hu/2018/05/05/rim_vegre_szabadon_684 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://sunny-donnelly.blog.hu/api/trackback/id/tr5811610952

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása