MEGÍRVA A CSILLAGOKBAN, I. RÉSZ

4

Másnap reggel T’Ra ébredt fel először. Széles mosollyal és szívében jóleső érzéssel figyelte az alkarját párnaként használó doktort a kanapé szélén. Békésen aludt. Telt ajkai résnyire nyitva maradtak, mintha épp mondani akart volna valamit. T’Ra óvatosan mozdult meg és fordult teljesen felé. Percekig sikerült csupán visszafognia a feltörő késztetését, máris érezte az ujjai alatt a kellemesen puha tincseket. Mélyet sóhajtva lehunyta a szemeit és átadta magát a telhetetlen vágyainak. Amikor megérezte Leonard érintését, kinyitotta a szemeit, így láthatta is, ahogy a férfi belecsókolt a tenyerébe, miközben egy pillanatra sem szakította meg a szemkontaktust. 

 - Jó reggelt! - szólaltak meg kórusban. 

 - Hogy érzed magad? - kérdezte Leonard. Szabad kezével ösztönösen a trikordere után nyúlt. Miután továbbra sem mutatott semmi aggasztót, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. T’Ra viszont váratlanul megragadta a csuklóját:

 - Ez mi?

Leonardot az első találkozásukra emlékeztette a tekintete. 

 - Egy… gyűrű. Régi családi örökség. 

A vulkáni viszont nem volt megelégedve a válasszal. 

 - Nem az ékszerről beszélek. A sebről!

Elengedte a kezét, amikor tudatosult benne, a szorításon élte ki a frusztráltságát és ez - ha nem is látszott rajta túlságosan -, fájhat McCoy-nak. 

 - Valószínűen valami régi sérülés - merengett el a gyűrűs és a kisujja közötti felületi seben. 

 - Tegnap még nem volt ott - jelentette ki a lehető legmagabiztosabban T’Ra. - A szereléskor legalábbis még biztosan nem. Észrevettem volna. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - tette hozzá suttogva. 

 - Nyilván csak egy karcolás. Semmi bajom - ült fel mellé a kanapéra. Finoman két kezébe vette az arcát, úgy nézett a szemeibe. - Az aggódásod édes de… - olyan szó után kutatott, amit T’Ra emberektől biztosan kevesebbet hallott, a jelentésével mégis tökéletesen tisztában volt - ... illogikus. 

Apró csókot lehelt a szájára, s talán folytatta volna még többel is, ha legnagyobb megdöbbenésére T’Ra fel nem pattan a kanapéról és indul el a konyhába, miközben azt a bizonyos utolsó szót visszhangozza:

 - Illogikus?

McCoy követte. Látta, amint kihúzza az egyik fiókot, csak azt nem tudta, miért. Látta, amint elővesz egy kést, aminek az élén megcsillan a reggeli napfény. Megrémült és a trikordere nélkül is tisztában volt vele, a pulzusa egyre csak emelkedik. Mint Jimé, amikor az Enterprise első küldetésére indulva kénytelen volt végigkergetni a gyengélkedőtől egészen a hídig. 

 - Mit akarsz azzal? 

A páni félelem hátrálásra késztette. 

Látta, amint T’Ra a kés élét a saját tenyeréhez illeszti. És - ahogyan arra minden tapasztalata és tudása birtokában előre következtetett, látta, amint a rézalapú zöld színű vulkáni vér kibuggyan a felsértett felületen. T’Ra letette a kést a pultra és kinyújtotta a tenyerét Leonard felé. 

 - Még mindig illogikus az aggódásom, doktor McCoy?

 - Meggyógyítalak - nyújtotta ki felé a kezét Leonard. 

 - A biztonsági protokoll! - fakadt ki T’Ra hangosan és kétségbeesetten. - Valakinek sikerült kikapcsolnia!

 - De hogyan? - Leonard kérdésénél csak a válasz volt aggasztóbb. 

 - Fogalmam sincs. De ha tudják, hogy itt vagyunk, ez a hely többé már nem biztonságos. El kell tűnnünk innen!

 - Előbb… hadd segítsek! - biccentett a tenyerére a férfi. 

 - És, mi a terv? - érdeklődött Leonard, miközben azt tette, amihez a legjobban értett: gyógyított. 

 - Kimegyek. 

A doktor keze egy pillanatra megállt a levegőben. 

 - Azt nem teheted! - csattant fel erélyesebben, mint ahogyan korábban beszélt hozzá. A nő elővette a zsebéből azt a kulcsot, amit előző este is látott már. - A csomagmegőrző kulcsa - ismerte fel. T’Ra az orvos táskájába csúsztatta. 

 - Add át Spocknak! Ő tudja, hol találja Polát. 

 - Ez öngyilkosság! 

 - Csak, ha csápos cimboráink ott várnak az ajtó előtt. 

 - Amire elég nagy esély van! Ki másnak állna érdekében kikapcsolni a biztonságunkat óvó beállítást? - ezt követően bizalmasabb hangnemre váltott, a hangja és az arckifejezése is lágyabbá vált: - T’Ra, nagyon kérlek, gondold át, mit teszel! Azok a fickók nagyon veszélyesek. Tudom, hogy csak néhány napja találkoztunk először, és hogy nincs jogom ilyet kérni, de kell, hogy legyen más megoldás!

 - Végeztél? - Leonard érezte, a kérdés egyaránt vonatkozott a gyógyítónak és az aggódó férfinek. Röviden bólintott. - Köszönöm - sóhajtott. - Ami pedig a kockázatot illeti: nem hagyhatom, hogy ártsanak azoknak, akik fontosak nekem! 

 - Ahogy én sem.

A fecskendőpisztoly jellegzetes hangját és Leonard határozott válaszát már túl későn fogta fel. Összecsuklott, akár egy kártyavár a szélben. 

Valami azt súgta, nincs túl sok ideje. El kellett rejtenie T’Rát, mielőtt az andoriaiak rájuk találnak. A karjába vette és felvitte az emeletre. A fürdőszoba ajtaja a lépcsőtől jobbra volt, vele szemben résnyire nyitva egy másik faajtó. Lábával belökte. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Pontosan azt találta ott, amire számított: egy minimalista hálószobát, benne egy kényelmesnek tűnő ággyal egy aprócska asztallal, székkel és egyetlen szekrénnyel. Világításáról az esőerdő felett fénylő mesterséges napkorong gondoskodott. 

Óvatosan lefektette az ágyra a nőt, majd a táskájába túrt. Megtalálta a kulcsot, amit végül visszatett T’Ra zsebébe. Lehajolt hozzá, megcsókolta a homlokát és megszorította a kezét. 

 - Sajnálom, hogy veszélybe sodortalak! Jóváteszem, ígérem - suttogta, mielőtt bezárta az ajtót, a kulcsát pedig az alacsony küszöbnek köszönhetően visszacsúsztatta a szobába. Ha magánál tartotta volna, az andoriaiak elorozták volna tőle. 

Nem voltak illúziói: pontosan tisztában volt vele, egy összecsapásban a csáposok könnyedén legyőzik őt. De ha van bármennyire halvány esélye is arra, hogy elterelje a figyelmet T’Ráról és a bizonyítékként megszerzett ezüst kulcsról, akkor meg kell ragadnia. 

Visszatért a földszintre. Egy részletre nem gondolt csupán: az andoriaiak tulajdonában lévő technológia. A szkennereik, amennyiben a holofedélzeten is éppoly pontosan működnek, mint odakint, könnyedén érzékelnék T’Ra életjeleit. 

A bejárati ajtó erőteljes csapódással kinyílt, a küszöb túloldaláról vakító fehér fény áradt a kunyhóba. McCoy eltakarta a szemeit és felkészült a legrosszabbra. 

 - Doktor Leonard McCoy! - szólította meg egy agresszívnek legkevésbé sem mondható női hang. A fényhatás egy törékeny alak sziluettjévé formálódott. Leonard már majdnem kezdett megnyugodni, amikor az alak fején lévő karcsú antennák láttán a pulzusa ismételten emelkedni kezdett. - Tőlem nem kell tartania. Segíteni jöttem. 

 - Egy nagy fityfenét! - fakadt ki az egészségügyi főtiszt. Miért is nem hozott magával fézert?

 - A csempészek ide tartanak. Nincs sok időnk. 

 - Na, ne mondja! - burkolta cinizmusba a félelmét. - Nyilván maga vezette ide őket.

 - Téved, doktor - az erőteljes fényhatás egyre halványodott, amíg egy fiatal lány nem állt előtte, halványkék árnyalatú bőrrel, szinte fehér szemekkel. A színét és a csápjait leszámítva akár ember is lehetett volna. Persze, McCoy már megtanulta, hogy a látszat korántsem minden. Az előtte álló lény egyszerre volt andoriai és mégsem, ami zavarba ejtette őt. - Én tartottam mindezidáig távol maguktól. De miután kikapcsolták a biztonsági protokollt és ezzel együtt átírták az alap-beállításaimat, nem hagytak más választást. Itt vagyok, hogy segítsek Önnek. 

 - Mégis miben? 

 - Az egyetlen dologban, amire a segítségem nélkül képtelen. A csempészek szkennerei észlelni fogják T’Rát és az ezüst kulcsot. Ezen a helyen én vagyok az egyetlen, aki elrejtheti őt. A jövő érdekében a vörös vulkáninak élnie kell!

 - Ki maga? - a halványkék bőr mosolyra húzódott. Üres tekintettel meredt előre, mintha nem látna semmit, mégis a szavai alapján többet és pontosabban tud, mint azt Leonard valaha is képzelhette volna. A világtalan szemekbe nézve megerősítést nyert a szokványosnak cseppet sem nevezhető elképzelése a beszélgetőpartnere kilétét illetően:

 “Szerintem már pontosan tudja.”

Teljességgel abszurdnak tartotta a szituációt, mégis kimondta: 

 - Maga a komputer. - A lány lassan bólintott. - Akkor mire vár még? - csattant fel Leonard. Feszültségét elengedte a füle mellett. - Rejtse el Őt! Én addig feltartom a rosszfiúkat!

A lányként megtestesült komputernek egy perc múlva már nyoma sem volt, a konyha felőli csörömpölés azonban határozottan azt sugallta Leonardnak, nincsen egyedül a földszinten. Táskájából elővett egy fecskendőpisztolyt. Megtöltötte nyugtatóval, mialatt azon merengett, vajon lesz-e lehetősége használni. 

 - Nocsak-nocsak! - hallotta meg maga mögött az előző napokban már megismert hangot. - Jó messzire keveredtél a bolygódtól, ember! - a csempész andoriai diszruptort tartott a kezében. 

 - Akárcsak te - szólalt meg hasonló határozottsággal Leonard. 

 - Veled nincs dolgunk, földi! - állt meg egy másik andoriai az előző mellett. McCoynak feltűnt, hogy az előző csápos kissé mintha meghunyászkodott volna a megjelenésére. Talán ő a szószólójuk, esetleg maga a nagyfőnök, merengett el egy másodpercre. - Csak áruld el, hol találjuk a V’tosh ka’turt és szabadon távozhatsz!

Már megint ez a szó! Leonardot most már komolyan érdekelni kezdte a jelentése. 

 - Rendkívüli az ajánlatuk, uraim, tényleg! És én olyan nagyon szívesen segítenék, csak tudják az a helyzet, hogy fogalmam sincs, kiről beszélnek. 

 - Hazudik! - sziszegte az első andoriai a felettese fülébe. Csápjai ide-oda cikáztak. 

 - Nem - ragadta meg erősen az elöljáró, de a hangja meglepően kedvesnek hatott. Ez a furcsa kettősség felkeltette McCoy gyanakvását. - Igazat mond - lassan mély levegőt vett és lustán fújta ki, mint amikor egy tanító sokadszorra kezd bele ugyanabba a magyarázatba. - A V’tosh ka’tur egy kifejezés a “logika nélküli vulkániakra”. Olyanokra, mint a barátja. Habár az ő esete több szempontból különleges. - Leonard legyűrte magában a késztetést a kíváncsiskodásra. Az elöljáró zavarba ejtően bámult rá, valamiféle érzelmi reakcióra várhatott. - Tudta róla, hogy egymaga legyőzött egy gornt? - a megemelt szemöldökét a csodálkozás vagy a hitetlenkedés jelének értelmezhette. - Bizony - bólogatott meggyőzően. - Mondjuk, nem egészen úgy, ahogyan azt képzeltük, de ez a lényegen nem változtatott. - Széles mosolya semmi jóval nem kecsegtetett McCoy számára. - De elég a trécselésből! Hol van a félvér?

Amilyen lazán csak bírt, Leonard vállat vont. 

 - Fogalmam sincs. 

 - Rossz válasz - vágta rá továbbra is nyugodt hangon az elöljáró, mire az első csempész a diszruptort használva váratlanul és meglepő pontossággal állon vágta, amitől elvesztette az egyensúlyát és elesett. Halkan nyögdécselve tapogatta ki a sérülését, mielőtt az elöljáró egy meglepően könnyed mozdulattal talpra állította. Elszántan nézett vele farkasszemet. - Próbáljuk meg újra! Hol van? Hol rejtegeti? - Leonard mosolyt erőltetett magára, ami a fájdalma ellenére tökéletesen tükrözhette az elképzelését, mert az andoriaiak egyre feszültebbek lettek. 

“Többet ésszel, mint erővel” - jutottak eszébe T’Ra szavai. A nőre való gondolás mélyről jövő erőt kölcsönzött neki, ami kitartott addig, amíg a pillanatnyilag figyelmetlen elöljáró nyakába nyomta fecskendőpisztolya teljes tartalmát. Nem merte megkockáztatni a maximális mennyiségnél kisebb adagot. 

Az elöljáró lábai összecsuklottak. Megérezve a talajt a lábai alatt, Leonard alig hallhatóan fellélegzett. Remélte, ezzel hosszú időre hatástalanította a szószólójukat. Megkönnyebülése viszont nem tarthatott sokáig. Újabb andoriai csapat jelent meg. Úgy tűnt, mindenfelől jönnek és dühös fenevadakként olyan vehemenciával estek neki Leonardnak, hogy azt a harciasságukról hírhedt klingonok is megirigyelték volna. Nem tudta, mennyi idő telt el a csempészek érkezése óta, illetve, melyik volt az a pont, amikor a fizikai fájdalmat ébren már nem bírta elviselni. Emlékezett viszont a nagy kakukkos óra hangjára, a fegyvertűz zajára, mielőtt elvesztette az eszméletét. 

Az andoriai káromkodások hangfoszlányai az emeletre is felszűrődtek, utat törve maguknak T’Rához, furcsa egyveleget képezve az elmúlt napok legjobb és legrosszabb emlékeiből táplálkozó össze-vissza álmával. Ahogy a tudata kezdett kitisztulni, úgy halványodtak el a doktorral töltött kellemes órák és adták át a helyüket az egyre erősödő ijesztő képeknek, amíg végül ő maga sem tudta eldönteni, mi az, ami valóban meg is történt, és mi az, amit csak a félelme szőtte köré, akár egy fullasztó takarót. 

Levegőért kapkodva felsikoltott. 

A saját hangja lett ezúttal a mentőcsónak a gondolatai zavaros folyóján. Hirtelen nyitotta ki a szemeit és ijedten nézett körbe. Hogyan került az emeleti szobába? És hová tűnt Leonard?

Nagyon rosszat sejtett. 

Az ajtóhoz rohant. Hiába próbálta kinyitni, meg sem mozdult. Újra nekifeszült minden erejével, de továbbra sem sikerült. 

 - Leonard! - üvöltötte a nevét egyre kétségbeesettebben. Nem jött válasz, csak a torka száradt ki és a kezei fájdultak meg a dörömöléstől, amivel igyekezett valamiféle segélykérést eljuttatni az ajtó túloldalára. 

S a rossz érzése tovább erősödött. 

Valamivel ki kell nyitnia az ajtót, hogy megkeresse Leonardot!

Ekkor vette észre a ajtókulcsot a padlón, közel az alacsony küszöbhöz. Utánanyúlt azonban valami megelőzte, mert épp mielőtt megérinthette volna, a szabadulás esélyével együtt eltűnt!

Ijedten körülnézett. Egy régi barát hófehér szemeibe fúródott a tekintete. 

Minea az aenar fajhoz tartozott, akik közeli rokonságban álltak az andoriaiakkal, s bár vakok voltak, telepatikus képességeiknek hála kitűnő Csillagflotta tisztek kerültek ki közülük. 

A fiatal lánynak is ez volt minden vágya. Már zászlós volt, amikor a Farragath csillaghajóval megérkezett a Nyolcas Föderációs Űrállomásra és megismerkedett T’Rával, aki akkor még céltalanul tengette az életét, ideje legnagyobb részében olvasott és a holoprogramját tökéletesítette. 

A Farragath utolsó ott töltött délutánján a két lány váratlanul kialakult tűzharcba keveredett. Egy romulán diszruptora a menekülése közben célt tévesztett és a biztonsági főnök helyett a mindaddig békésen beszélgető Mineát sebesítette meg. “Éld az álmaidat!” - ezek voltak az utolsó szavai T’Rához, mielőtt meghalt. A vulkáni ezt követően jelentkezett a VTR csapatába, amikor pedig a holoprogramja kapcsán a komputer megkérdezte, “Kívánja-e megerősíteni a programot egy saját holografikus humanoiddal?”, a válasz számára egyértelmű volt. 

 - Minea! - ismerte fel a vonásait. - Mi történt? Hol van Leonard?

 - A doktor meg akart védeni én pedig elrejtettelek a csempészek érzékelői elől. Itt biztonságban vagy. 

 - De hol van Leonard? - tette fel újra a kérdést. - Ugye jól van?

Lélegzetvisszafojtva várta a választ.

 - Ezt nem merném állítani. De még él. A földszinten volt, amikor a fegyvercsempészek betörtek a kunyhóba. 

T’Ra arca falfehérré vált. 

 - Engedj ki!

 - A biztonságod érdekében… - kezdte Minea.

 - Nem kérés volt! 

Minea egy kábításra állított fézert nyújtott felé. 

 - ...vidd ezt magaddal! - fejezte be a mondatot. - És kérlek, légy óvatos! Odakint nem foglak tudni megvédeni. - A vulkáni röviden bólintott, majd még egyszer összenéztek, mielőtt az aenar kiengedte volna a biztonságos szobából. 

Tucatnyi csápos átmeneti hatástalanítása gyerekjáték volt ahhoz az érzelmi viharhoz képest, ami akkor dúlt a lelkében, amikor meglátta a sebesült és mozdulatlan McCoyt. A rádió előtt feküdt, a bőre több helyen felszakadt, a pólóján több volt már a vörös vér, mint az eredeti szürke szín. 

Összeszorult szívvel azt kívánta, bárcsak ne kábításra lett volna állítva a fézer. Dühe és kétségbeesése egy elkeseredett kiáltásban összpontosult, ami az egész holofedélzetet megrázta. 

 - Leonard! - odarohant hozzá és letérdelt mellé. 

A fézert elővigyázatosságból a közvetlen közelében tartotta, mivel nem tudhatta, a kábító erősségű lövés mennyi időre ütheti ki az andoriaiakat. - Te vagy az én hősöm. Tarts ki, drága doktorom! Kiviszlek innen!

 - Tudod, ez a hajszín sokkal jobban áll - jegyezte meg egy hang kissé kábán ám határozottan. T’Ra tudta, ki az, így amikor a halkan nyöszörgő csápos irányába nézett, a meglepettségnek egy szikrája sem látszott a tekintetében. Felkapta a fézert és az andoriai elöljáróra célzott. 

 - Hé, hé, héé! Lassan a testtel, V’tosh ka’tur! Előbb beszélgessünk. Tehetséges egy fruska vagy, az már biztos! Jó csempész válhatna belőled.

 - Kösz’, de nem! - jelentette ki T’Ra és időt sem hagyva a másiknak a meggyőzésre, meghúzta a ravaszt. 

Az elöljáró, akit a vulkáni Rysként ismert, nagyot koppanva került padlóra. 

Visszatérve Leonardhoz, félelemmel kevert kétségbeeséssel tudatosult benne, a dr. pulzusa az elmúlt percekben lassulni kezdett. 

 - Minea! - kiáltott a holoprogram megtestesítőjének. - Ajtót!

 - T’Ra… - kezdte volna a lány, de a vörös vulkáni most nem volt kíváncsi egy kifogásra sem.

 - Nyiss ajtót odakintre, most! Különben meghal! - a kétségbeesése dühbe fordult, amit a komputer megtestesülésére irányított. A félelemtől makacs könnyek gyűltek a szemeibe, de nem törődött velük. 

 - A szentségit, Minea! Nem veszíthetem el Őt!

 - Csak egy megoldás maradt. 

 - Mondd, mit kell tennem és én megteszem!

 - Választanod kell. Ő - biccentett a doktorra - vagy a holoprogramod. 

 - Ezt nem értem. Magyarázd el! - T’Ra most is épp olyan sérülékeny kislánynak érezte magát, mint amikor Mineát elveszítette. Mintha egy fontos darabot szakítanának ki belőle. Időbe telt, mire felfogta a komputer érvelését. 

 - Amikor a csempészek kikapcsolták a biztonsági protokollt, azzal megváltoztattak bizonyos dolgokat a fedélzeten. Egyetlen módja van annak, hogy te és a doktorod kijuthassatok innen. Egy fájdalmasan… végleges megoldás. 

 - Mi az?

 - Törölnöd kell a teljes programot, velem együtt. Örökre. 

 - Ezt nem mondhatod komolyan. Ne kérd, hogy válasszak köztetek. 

 - De hiszen már megtetted - jegyezte meg halkan Minea. T’Ra szégyellte magát, de ezzel együtt pontosan tudatában volt vele, az aenarnak igaza van.  - Ő a te álmod, T’Ra. 

A halvány mosolyától, a szavaitól s főképp azok valóságtartalmától a vulkáninak elszorult a torka. 

 - Ég veled, drága barátnőm! - megölelték egymást. - Egy dologról még tudnod kell - majd bizalmasan megsúgta, mit olvasott ki az andoriaiak elméjéből. A vulkáni ledöbbent az információtól, de pontosan tisztában volt vele, jelenleg nincs idő az elemzésére. - Most már mennetek kell! - Minea logikus szavai kegyetlenül igazak voltak.

T’Ra, vulkáni erejének köszönhetően, fizikai fájdalom nélkül emelte a karjaiba az eszméletlen Leonardot és miközben kiejtette az örök búcsú szavait, egy pillanatra sem vette le a szemeit Mineáról. 

 - Komputer! Töröld a programot, végleg!

Az aenar alakja elhalványodott s vele együtt a kunyhó, a közeli esőerdő, a mesterséges napkorong is a semmibe veszett. 

T’Ra, karjaiban a doktorral, torkában erőteljesen dobogó szívével lépett ki a holofedélzet ajtaján. 

A Vulkáni Titkos Rendőrség néhány tagja már várt rá. Ott volt az erős csontozatú Kerak, a hangtalan léptű Kesh, valamint T’Karik, aki egymaga is képes lenne felemelni a másik kettőt, ha akarná. 

 - A holofedélzeten vannak. Egy tucatnyi kába csápos csempész - jelentette ki a nő, mielőtt megszaporázta volna a lépteit az űrállomás kórházába. 

A fotocellás üvegajtó automatikusan kinyílt előtte. Az előtérben egy fekete hajú férfi tördelte a kezeit, látszólag is izgatottan várta a híreket egy hozzátartozójáról. T’Ra nem törődött volna vele egy másodpercnél tovább, ha a férfi fel nem kiáltott volna, amikor elsietett előtte:

 - Doktor McCoy! Szent ég! Mi történt?

A vulkáni megtorpant és mivel ebben a percben állt meg előtte egy magas, szőke hajú nővér, így mindkettőnek egyszerre tudta elmondani az elmúlt napjaik publikusabb részét: 

 - Andoriaiak egy veszélyes csoportjának az útjába került. Nincs eszméleténél - tette hozzá teljesen feleslegesen, de annál nagyobb feszültséggel a hangjában. 

 - Erre! - intett az ápolónő. T’Ra engedelmesen követte. 

Miután az instrukcióknak megfelelően egy bioágyra fektette Leonardot, a nővérhez fordult: 

 - Ugye, túléli?

 - Mi mindent megteszünk - biztosította. 

 - Tudok még segíteni valamiben? - T’Rának fogalma sem volt, miért kérdezte ezt. Teljesen nyilvánvaló volt a saját számára is, hogy csak útban lenne a reményei szerinti szakértő orvosok és nővérek között. Újabb hófehér ruhás nő jelent meg, szinte fellökte T’Rát, úgy sietett felmérni a helyzetet. A vulkáni nem érzett iránta neheztelést, még akkor sem, amikor a következő választ kapta a sietős doktornőtől:

 - Igen. Imádkozzon érte!

A vizsgáló fém ajtaja bezáródott előtte s ő távolabb érezte magát a drága doktorjától, mint korábban bármikor. Ha az imádkozás valóban segíthet, akkor meg kell tennie!

Az állomás temploma a kórház szomszédságában kapott helyet. A laminált fa bejárati ajtón át egy rövid, keskeny folyosó vezetett a tágas, kör alaprajzú szentélybe. A fehér falakon különböző vallási szimbólumok sorakoztak, így mindenki megtalálhatta a hitéhez tartozót. 

Mindenki, kivéve T’Rát. 

A vörös vulkáni nem kapott vallásos neveltetést. Habár olvasmányainak köszönhetően több vallással is megismerkedett, valójában egyiket sem érezte magáénak. 

A dióbarna, faragott talpazatú fapadok közt sétált néhány percig, egyik jelképtől a másikig, mintha keresne valamit. Minden lépésénél újabb olvasmánya jutott eszébe, legyen az kortörténeti összefoglaló, az állomáson élő fajok testfelépítése, a mérnöki pontossággal megalkotott holofedélzetek, lényegében bármi, ami egy pillanatra elterehheti a gondolatait Leonardról. Csakhogy onnantól kezdve, hogy engedve az érzéseinek, felsejlett előtte a doktor alakja, a közösen átélt órák sűrű eseménysorozata, már nem tudott olyan pontjára nézni a templomnak, hogy ne Leonard mosolyogjon rá lelki szemei előtt. Mintha csak újra azt mondaná, “Az aggódásod édes, de illogikus.” T’Rának nem maradt ereje vitába szállnia egy emlékfoszlánnyal. Fogalma sem volt, hányadik kört rótta már a szentélyben, nem figyelte azt sem, milyen jelkép előtt torpant meg, amikor a padok sötétbarna és a fal hófehér színe összefolyt a szemei előtt. Lehuppant egy pad peremére, két kezébe temette az arcát és nem törődve azzal, nincs egyedül, hangosan és kérlelhetetlenül felzokogott. 

Fogalma sem volt, mennyi idő telt el, mire végre annyira sikerült megnyugodnia, hogy meghallja a felé tartó apró, bizonytalan lépteket. Felnézett és megpróbálta kicsit összeszedni magát, háttérbe szorítani a hullámokban rátörő negatív gondolatait. Hanyag mozdulattal igyekezett eltüntetni a sírása nyomait az arcáról, csak ezt követően nézett fel a mellette megtorpanóra. 

Egy földi kislány volt érdeklődő mandulavágású szemekkel és hosszú, dús fekete hajjal, amiben egy divatos hajpánt díszelgett. 

 - Te kihez imádkozol? - kérdezte a kislány. Meglepte az érdeklődése. 

 - Még nem tudom - felelte. Igyekezett nem túl kétségbeesetten beszélni, nehogy megijessze a gyermeket. 

 - Demora vagyok - mutatkozott be. - Leülhetek hozzád?

T’Ra hangtalanul bólintott és a kislány az előtte lévő padra csusszant, majd elmerengve kezdte tanulmányozni a falon lévő élénkszínű festményt. 

 - Ő vajon melyik néphez tartozhat? - tűnődött el fennhangon, fejecskéjét egyik oldalról a másikra döntve, majd egyenesen a vulkánira bámulva. 

 - Sajnos, fogalmam sincs - ismerte be őszintén. Mivel nem szerette a bizonytalanságot, inkább másra terelte a szót. - Te kihez szoktál imádkozni?

Demora megkönnyebbülten felsóhajtott és elmondta, ő minden alkalommal más népek isteneihez imádkozik. Ami nála állandó, az maga a kérés: a családja biztonsága és egészsége. 

 - Apa sokat utazik, ami nagyon ijesztő. De aztán, mint ahogyan most is, ezeken az űrállomásokon együtt tudunk tölteni néhány napot, mielőtt újra útra kelne az Enterprise-szal. Te itt laksz?

T’Ra, bár hallotta a kérdést, mégsem jutott el a tudatáig. Oda csak egy szó fészkelte be magát makacsul: Enterprise. 

A templom ajtaja kinyílt, Demora arca felvidult, miközben egy földi férfi tartott feléjük. A hasonlóság a gyermekkel letagadhatatlan volt. 

 - Kicsim - nyújtotta ki a kezét a kislány felé. Szavára T’Ra is felnézett az újonnan érkezőre, egyszerre révetegen pislogva rá és fürkészve arcának rezdüléseit. - Indulnunk kell. 

 - Gyújthatok egy mécsest? - fogta könyörgőre Demora.

 - De csak egyet - figyelmeztette a férfi, mire a gyermek lelkesen odaszaladt a bejárati ajtó mellett sorakozó, tűzpiros mécsesekhez, hogy kellő gonddal kiválassza a számára legszebbet. 

 - Kedves kislány - jegyezte meg T’Ra, mintegy mellékesen és görcsösen ügyelt rá, hogy szemeivel kövesse a mozdulatait. 

 - Igen, az. - A férfi megköszörülte a torkát. - Hikaru Sulu vagyok - nyújtott kezet. T’Ra elfogadta s miután ő is bemutatkozott, belekapaszkodva a gyermek által említett információba, összeszedte minden bátorságát és feltette azt a kérdést, aminek a válaszától jelenleg a legjobban rettegett az egész univerzumban.

 - Hogy van doktor McCoy?

 - Amikor néhány perce beszéltem Chapel nővérrel, még tartott a műtét. - Biztatón szorította meg a vulkáni vállát, habár tudta, jelenleg ez is - ahogy bármi - édeskevés a biztos és teljes felépüléssel szemben. - De azt is elmondta, doktor Bertollini az állomás legnagyszerűbb orvosa, így a legjobb kezekben van. 

 - A második - motyogta maga elé T’Ra. Sulu értetlenkedését látva, pontosított: - “Az állomás második legnagyszerűbb orvosa”. Az első Leonard.

 - Hopszika! - kiáltott fel Demora, mire mindketten odarohantak. 

 - Megütötted magad, kicsim? Fáj valamid? 

 - Semmi bajom, apa! - szabadkozott a kislány. - Csak véletlenül két mécsest sikerült meggyújtanom. Túl lelkes voltam. Bocsánat!

Sulu felemelte a gyermeket, egyrészt, hogy jelezze felé, tényleg ideje menniük, másrészt, hogy lenyugtassa az ijedtségtől vadul kalapáló szívét. Nem utolsósorban pedig meg akarta akadályozni az újabb mécsesgyújtásban. 

“Az andoriaiak egymásnak sem vallották be, de valójában mindannyian rettegtek attól a vulkánitól, aki egy hosszú sebhelyet visel átlósan az arcán.”

A kórház várótermének kísérteties csendjében újra és újra felidézte Minea szavait. 

A holoprogramot eredendően a vulkáni kolinahr-ra való felkészüléshez tervezték, így a kódolásához hasonlatosan az átkalibrálásához is vulkánira volt szüksége a csempészeknek. Az andoriaiak természetüknél fogva inkább a nyílt harcok hívei, mintsem a logika alapú intrikáé. Szinte biztos, hogy a holoprogram biztonsági protokollját egy vulkáni kapcsolta ki. Rys is egy vulkáni kifejezéssel illette, ami tovább erősítette a gyanúját. A vulkániak és az andoriaiak között nagyon sokáig meglehetősen illékony volt a szövetség. Rys és csapata pedig nem a műveltségüknek köszönhette, hogy mindezidáig megúszták az illegális üzletelgetéseiket. 

Mindezekből T’Ra arra következtetett, az andoriai csempészek vezetője, a titokzatos és hírhedt Fjodor valójában vulkáni!

Ez a felismerés egyszeriben megrémítette. Akaratlanul is azon kezdett el töprengeni, vajon az állomáson kell keresnie a tettest, vagy az illető nem több egy átutazónál. 

 - T’Ra? - a halk, bizonytalan hang a kedves, szőke hajú nővérhez tartozott. - Christine Chapel nővér vagyok. 

Más körülmények között a vulkáni udvariasan bemutatkozott volna, azt mondta volna, örül a találkozásnak, de ezen az estén csak egy kérdés körül jártak a gondolatai, amit felpattanva a székről, ahol eddig ült, azonnal neki is szegezett Christine-nek:

 - Hogy van Leonard?

 - A műtét sikerült - hadarta a nővér a mihamarabbi megnyugtatására. - Még az altató hatása alatt van, de az értékei biztatók.

Abban a pillanatban nem volt T’Ránál boldogabb lény az egész galaxisban. Miután a közmondásbeli nagy kő lezúdult a szívéről, örömkönnyek kezdték csiklandozni az arcát. Felszabadult, boldog mosolyában a nővér is osztozott. 

 - Esetleg… bemehetek hozzá? - Christine továbbra is mosolyogva bólintott. 

T’Ra nagy léptekkel indult el a kórtermek felé, ám néhány lépés után az ápolónő után kiáltott:

 - Chapel nővér! Honnan tudta a nevemet?

A nő mosolyogva válaszolt:

 - Doktor McCoy kérdezte, hogy biztonságban van-e. Néhány perce magához tért pár pillanatra, de aztán újra elnyomta az álom, miután megtudta, hogy Ön hozta be és így megbizonyosodott róla, hogy jól van - már indult volna a dolgára, de eszébe jutott még valami. - A nyolcas kórteremben találja.

  Egy örökkévalóságnak tartott T’Ra számára, mire odaért a nyolcas számú kórterem ajtaja elé. Nem azért, mert bármi bonyolultság, vagy kesze-kusza kanyarok lettek volna a folyosókon, sokkal inkább az volt az oka, hogy minden igyekezetével a léptei tudatos lassítására összpontosított. A szíve már néhány lépés után a torkába ugrott, s makacsul ott is maradt egészen addig, amíg meg nem látta Leonardot. 

A helyiségben félhomály uralkodott, amihez - vulkáni látásának köszönhetően - pillanatok alatt hozzászokott. Rettegett ettől a perctől, most viszont, talán a folyamatos ritmikus pittyegéstől, talán attól, amit Chapel nővér mondott az imént, vagy esetleg attól az érzéstől, ami elönti, valahányszor összeér a kezük; végtelen nyugalom ölelte körbe a lelkét. 

Leonard békésen aludt, a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt a vékony, hófehér takaró alatt. Nem ébredt fel, amikor T’Ra megfogta a kezét és leült az ágya melletti székre, habár a vulkáninak nem is ez volt a célja. Egyszerűen csak mellette vágyott lenni, éppen úgy, ahogyan a doktor sem hagyta magára múlt éjjel.

vége a negyedik résznek