4
- Mit művelsz? – rökönyödött meg Theano.
- Reggelit szerzek – válaszolta Hercules, mintha csak a világ legtermészetesebb dolga lenne cserépben gyűjtögetni a lócitromot.
- Láttam már rosszabbat is enni, amikor berúgott – jegyezte meg Pythagoras.
- Nem nekem lesz, te tulok, Astrabacusnak – vágta rá a félreértések elkerülése végett Hercules.
- Ki az az Astrabacus? – Pythagoras és Theano a szokásosnál is jobban egymásra voltak hangolva ezen a reggelen, a piactérről hazafelé ballagva.
- Ezt a nevet adtam a bogárnak.
- Elnevezted? – a gyermekkori barátok „kórusához” most már Jason is becsatlakozott, egy vekni kenyeret szorongatva.
- A tegnap esti győzelme után. Megérdemli.
- Astrabacus? Nem gondolod, hogy ez egy kicsit túl fennhéjázó egy ganajtúró bogárnak? – Jason továbbra sem tudta elfogadni a tényt, barátjuk egy bogarat tart háziállatként, s úgy becézgeti, mintha csak egy kiscica lenne.
- Gúnyolódj csak, ha tetszik, de Astrabacus a legértékesebb tulajdonunk. -
Ezeket hallva Pythagoras fájdalmasan felsóhajtott.
- Ez igazán lehangoló – azzal inkább megszaporázta lépteit, hogy ne is hallja a további diskurzust. Gondolatai terelésében előnyére vált a mellette lépdelő Theano. Nem telt bele egy perc sem, újfent megrohanták az emlékek.
Elsőként értek haza. Gondosan lepakolták a vásárolt holmikat, miközben egyik felelevenítés követte a másikat. Annak a bizonyos utolsó beszélgetésnek az emlékét is kerülték, kínosan ügyelve rá, meg nem keserítse az újra – egymásra - találást. Pythagoras végül nem bírta tovább.
- Miért mentél el? – szegezte neki a kérdést, s csak miután kiejtette a szavakat, bírt újra a szemeibe nézni. Theano könnyeket fedezett fel abban az értelmes, érzelmes tekintetben, amitől szíve újra kifacsarodott a fájdalomtól. – Hová mentél? Miért nem jöttél többé vissza? – záporoztak a kérdések, ahogyan azon az éjszakán az esőcseppek. – Miért hagytál magamra? – ez utolsó kérdés már szinte csak suttogva hagyta el az ajkait.
Theano szólni akart, megmagyarázni, mi miért történt úgy, ahogy, annak idején. Egyetlen barátként magára hagyta ezt a rendkívül értelmes, mégis pontosan ezért mindenhonnan kirekesztett kisfiút, és összetörte a szívét, mindennemű magyarázat nélkül… Nem mentséget keresett a tettére, tudta, arra nincs bocsánat.
S mégis, mindezek ellenére, pontosan tisztában volt vele, nem árulhatja el – és legfőképp nem neki – távozásának valódi okát. Hazudni viszont nem bírt most sem. Újfent börtönébe tartotta az érzés, és sírás kaparta a torkát, égette a szemeit. Kifacsarodott a szíve, s percekbe telt, mire megtalálta a hangját.
- Nem volt választásom.
- Az életben mindig van választás. Csak néha egyszerűbb úgy hinni, hogy nincs. – Pythagoras szavai kegyetlenül visszhangoztak Theano tudatában.
- Ezúttal tényleg nem volt. Higgy nekem, Pötyi! – elvékonyodott a hangja az erőlködéstől, hogy szavakká tudja formálni a gondolatait. A fiú megértette, ha Theano-n múlt volna, soha nem váltak volna el egymástól. - Csak így tudtalak megvédeni – szipogta immáron Pythagoras karjai között.
- Hogy érted ezt? – figyelt fel az utolsó mondatára. A válasz azonban még váratott magára, mivel Jason és Hercules váratlan megjelenése kettétörte a pillanatot.
Vége a negyedik fejezetnek...
5. fejezet: http://sunny-donnelly.blog.hu/2015/04/28/bbc-atlantis-ujraegyutt5
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.