Free To Be You & Me 2.

~ 2 ~

 - Ha az ember valamit nagyon akar, hazudik.

Dean fejében még órák elteltével is visszhangzott saját mondata. Az elnököknél ez bevált taktika volt, s a vadász rendületlenül hitte, neki is ezt kell tennie. Hazudni, hazudni, hazudni... a világnak, Castielnek, saját magának...

Feszülten várakozott a csendben, amiből csak a saját gondolainak örvénylése akadályozta meg, hogy idő előtt belehülyüljön. Hacsak nem őrült már meg most is... Igen, nyilvánvalóan megőrült. Hiszen csak egy őrült szállna szembe Mennyel és Pokollal egyszerre – egyetlen lényért.

Az első találkozásuk óta a mai napon töltött együtt annyi időt Castiellel, hogy azon kapta magát, az elmúlt óra alatt többször is, hogy hiányzik neki. A társasága, a beszélgetéseik, hogy egyszerre érzi vele kapcsolatban: tanítja, és tanul is tőle. És ekkor Dean Winchester ráébredt: menthetetlenül kötődni kezdett az angyalhoz.

 - Hol jártál? - szegezte neki a kérdést ingerültebben, mint szerette volna, amikor Cas végre megjelent.

 - Jeruzsálemben - felelte könnyedén. Persze, Castiel egy angyal, megteheti, hogy csak úgy leruccan Jeruzsálembe, ha úgy tartja kedve, merengett el Dean.

A vadász percről percre világosabban látta át a tervet, ami –kivételesen- egy cseppet sem nyugtatta meg.

 - Figyelj, azt mondod, elkapjuk a fickót, de nekem olyan, mintha lepkehálóval vadásznánk hurrikánra - foglalta össze röviden, miközben próbálta legyűrni magában azt a rossz érzést, ami gombócként gyűlt össze a torkában.

 - Ez még nehezebb. - Castiel higgadt hangja csak tovább fokozta Dean balsejtelmét.

 - Van esélyünk, hogy túléljük? - kérdezte végül, annak ellenére, hogy jobban rettegett a választól, mint bármi mástól az utóbbi időben.

 - Neked van - újabb higgadt válasz egy higgadt angyaltól, aki érzelemmentes arckifejezéssel foglalt helyet alkalmi búvóhelyük aprócska kanapéján.

Dean pontosan ettől tartott. Nem a saját élete volt számára a fontos, sokkal inkább az angyalé. Oly sokakat veszített már el. És ekkor Dean Winchester – ha egyelőre csak önmagának is, de – beismerte: retteg a magánytól.

 - Szóval, te holnapra halott vagy? - Minden igyekezetével azon volt, hogy Cas ne sejtse meg, mi rejtőzik a szavai mögött. Az angyal, ha tisztában is volt Dean érzéseivel, nem firtatta a dolgot, amiért a vadász kimondatlanul is hálás volt neki. Egy egyszerű „igen” volt a válasz a kérdésére, ami újfent a torkába kergette azt a bizonyos gombócot az idősebb Winchester fivérnek. Elképesztő gyorsasággal kezdett dolgozni az agya. Mit is tenne, vagy mondana, ha nem Castielről lenne szó? Végül rátalált a megfelelő reakcióra: szavai lezseren visszhangoztak a saját fülében. Mint aki nem fél senkitől és semmitől.

 - Ez az utolsó napod. Mit tervezel?

 - Gondoltam, ülök itt csendben.

Dean szíve összeszorult egy pillanatra. Naivitásban Castiel túltett mindenkin, akit Dean valaha ismert. Ha erre a fájdalmasan meg-megdobbanó szívére hallgatott volna, egészen másképp reagált volna az őszinte, egyszerű mondatra. De Dean Winchestert nem olyan fából faragták... Hazudni, hazudni, hazudni... A mantra ismételten utat tört magának a gondolatai közül, s hűen tartotta magát hozzá.

 - Ugyan, ne már! Semmi? Pia? Nők? - Castiel a válla felett vetett egy röpke pillantást a vadászra, és arra a magabiztos mosolyára; Deannek azonban ez a szívdobbanásnyi idő is elegendő volt ahhoz, hogy rádöbbenjen az igazságra. Egy percre a szava is elakadt a felismeréstől, majd visszatért a magabiztos, laza Dean Winchester, akinek ideje nagy részében mutatta magát az angyal előtt. A beszélgetést végül ezekkel a szavakkal zárta le:

 - Hadd mondjak valamit! Két dolgot biztosra tudok. Egy: Bert és Ernie melegek, kettő: nem fogsz szűzen meghalni. Ha rajtam múlik. Gyere!

Vége a második résznek...