Amikor leszállt a gépünk az Örök Városban, izgatottság lett úrrá rajtunk, pedig akkor még nem tudtuk, honnan is sejthettük volna, hogy ez a néhány nap az egész életünket változtatja meg. Ragyogó napsütés köszöntött minket. Elvesztünk Róma történelmében és gondolatban visszautaztunk az időben – egészen az ókorig. Meglátogattuk az összes turista látványosságot, de a legemlékezetesebb élményem mégsem azokhoz fűz. Hanem Hozzád. És az esőcseppekhez, amik gyengéden simogattak minket, miközben megadtuk magunkat a hely szellemének és annak a csodálatos érzésnek, ami ott vibrált körülöttünk. Róma városa abban a korai esti órában úszott az esőben, ahogy mi vesztünk el egymás ölelésében. Boldogan. Felszabadultan. Szerelmesen.

(2024. július 22.) 

(A kép innen van)

Szavak:

ereszcsatorna, Aladár, kedvel, lilahagyma, csalódás

Történet: 

  Cammogi, Tulipán és Bendegúz a Brekken Bridge-hez közel találkoztak a Brekkencs-ikrekkek. Aladár, Bécike és Cecília, akiket mocsárszerte csak ABC gyerekekként említettek a felnőttek, épp legújabb szenvedélyüknek hódoltak: a nemrégiben felújított félbevágott ereszcsatornán csúszdáztak egy emberek által elhajított - vagy elvesztett, és Cammogi szerette volna hinni, inkább ez utóbbiról van szó - halványkék szappantartó segítségével. Az ereszcsatorna másik feléből a mocsár határát jelentő híd fölé emeltek egy ívet, aminek két oldalán hosszúlábú leveli békákat mintázó totemek nézték rezzenéstelen arccal az ikrek mókázását. Az ív innenső oldalán a VISZONTLÁTÁSRA! felirat volt olvasható. 

Cammogi és Bendegúz akkor jártak ennyire a mocsár peremvidékén, amikor összetalálkoztak Gedeonnal és Bendegúz megtanult egy fontos dolgot: nem mind veszedelem, aminek szárnya és csőre van. 

Hihetetlen, hogy megint ez történt! Ilonka bosszankodva vette észre, megint otthon hagyta a lakáskulcsát. És ráadásul az iskolatáskája is nehezebb most, mint tavaly volt! Elővette a telefonját és ránézett a kijelzőjére. Mielőtt a készülék lemerült volna, legalább az időt sikerült realizálnia. Még vagy egy óráig nem várható haza a nővére a középiskolából. Minden ellenem van, bosszankodott.

A ház bejárata előtt egyik lábáról a másikra állt. Így meglehetősen lassan fog eltelni az idő.

Az ajtó hirtelen kitárult és Ilonka megpillantotta a szomszéd fiút.

 - Szia, Tomi! – köszönt rá széles mosollyal.

 - Szia! Van kedved labdázni?

 - Persze! – dobta le a válláról lelkesen a táskáját.

 (2024. augusztus 19.)

(a képet az Angyalszárny írói csoportban kaptam)

Leonard McCoy egy esőerdőben találta magát. Az óriásira nőtt fák ágain hangosan csivitelő madarak társalogtak egymással, a nap sugarai átszűrődtek a levelek között, az arcát simogatták. A magas páratartalom ellenére érezte, a szíve kezd visszatérni a szokásos ritmusába, azonban megnyugodni továbbra sem bírt. Egyszerűen ő nem az a fajta volt. Még ebben az idilli környezetben is azon kapta magát, mindenfelől veszélyt sejt, trópusi baktériumokat, ismeretlen vírusokat, az őket üldöző fegyveresekről nem is beszélve! Számtalan kérdés fogalmazódott meg benne, közülük az első:

-Mi ez a hely?

-A Menedékem – válaszolta T’Ra. – Nyugodjon meg, doktor, itt nem eshet baja. Ez ugyanis egy holofedélzet. 

(2024. május 24.)

(a kép innen van)

 - Hallottad, Klotild? – hajolt közelebb barátnőjéhez legújabb csipkés napernyője árnyékában Marie. – Tegnap éjjel megszületett a trónörökös!

 - Hogy ne hallottam volna! – fogta a fejét Klotild. – Hiszen attól az átkozott hangzavartól, amivel nem átallottak ezt az egész Monarchia tudomására hozni, azóta is cseng a fülem! Persze, érthető az izgatottságuk, azok után, amiken eddig keresztülmentek.

 - Bizony – bólogatott fontoskodva Marie. A két bécsi pletykafészek imádott úgy tenni, mintha nemesebb származásúak volnának: páváskodva jártak bevásárolni, az olykor itt-ott elcsípett előkelő hangzást is elsajátították, mintha nem lenne náluk fontosabb személy az egész Monarchiában. 1858. augusztus 22-e volt. A nap melege lassan őszbe fordult. Nem volt másnál napernyő.

(2024. július 27.)

(a kép innen van)

Szavak:

kukoricamorzsolás, üdvös, szívmelengető, szerelemgyerek, mikrofon

Történet:

 - A kukoricamorzsolás üdvös tevékenységének kedvező időjárás várható a hét második felében - hallatszott Anka béka csilingelős hangja élőben a Brekegő stúdiójából, ami a mikrofon és a levelibékákra olyannyira jellemző precíz hangtechnika segítségével a mocsár minden egyes házikójába eljutott. Szívmelengető volt hallgatnia Békuci néninek is otthoni ténykedése közben.

A Nő a házuk előtt állt és az egyre távolodó hajót figyelte. A kertből levendulák illatát fújta felé a hűvös szél, könnyeket csalva a szemébe. Együtt ültették őket, mielőtt hírét vették a háborúnak. A Férfinek végül el kellett mennie, hogy idegen földön harcoljon idegen elvekért, a Nő pedig maradt az otthonukban, a Smaragd-szigeten, körülvéve emlékekkel, amik örök időkre a Férfihoz kötötték. Kezét a hasán nyugtatta; még most is érezte az Ő simogatását. „Gyere vissza hozzánk épségben!”- suttogta újra a levendula illatú szélbe, ami belekapott a hajó vitorlájába. „Mi mindig egy család leszünk” – ismételgette szüntelen hol magában, hol fennhangon, párás tekintettel.

(2024. május 10.)

(a kép innen van)

Mi a közös a törpék számában, a mesebeli sárkányok fejében és az együttélésünk éveiben? Elmesélem.
Egy téli reggelen (nyolc óra hét perckor, egy kivételesen pontosan érkezett vonatról) leszállt a Nyugati pályaudvaron és egy szál rózsával elindult felém. Mosolygott. Én is mosolyogtam.
Három hónappal később hozzám költözött. Ennek már több, mint hét éve.
Hetedik esztendeje szeretem. Az a kétezer-tizenHÉT február huszonötödike (számmisztikára fogékonyak figyelmébe ajánlva: a kettőnek és az ötnek az összege szintén hét) örökre megváltoztatta az életemet.
Azt mondják, a hetedik év vízválasztó. Meg, hogy a hét már gombócból is sok. Gombócból talán így van. De Belőle nem! Szeretlek, Férjem!

(2024. július 3.) 

(a kép innen van)

Szavak:

garázs, szigetlakó, tálca, buddhizmus, dicsőség

Történet: 

  Szilárdka, a szurikáta még soha életében nem látott ennyi kacatot egy helyen. A valaha valószínűleg garázsként funkcionáló helyiség mára valódi lerakattá vált. A napfény alig szűrődött be azon a kis lyukon, amin az imént Mosó Marcival együtt átpréselték magukat. Egy Csillagnak úgy tűnik, sokkal kisebb hely is elég a közlekedésre, mint nekik, gondolta. Vagy talán olyan rég nem hagyta már el ezt a rejtekhelyet? 

A szurikáta figyelmét éppen egy ütött-kopott tálca kötötte le, amikor Marci hangja kirángatta őt a filozofálgatásából.

 - Csillag! Tudom, hogy itt vagy! Bújj elő, kérlek! Beszélgessünk!

Az egyetlen visszhang a szurikáta füleiben volt, ahogy újra és újra lejátszotta magában - akár egy régi lejátszón - a mosómedve egyszerre kedves, mégis határozott hangját. 

 - Talán még sincs itt - suttogta maga elé Szilárdka. 

A szeretetem az elmúlt időszakban egyre intenzívebb Iránta, kitölti a gondolataimat ébredéstől elalvásig. Álmodtam is már róla, ebben egészen biztos vagyok, még ha nem is emlékszem a részletekre. Csak az érzés maradt meg, ami átjárt a közelségére. Amikor egyszerre szeretnél messzire futni saját magad elől és csetlő-botló gyermekként a közelébe kerülni, megérinteni a bőrét, vagy akár csak a tógája szegélyét. Úgy álmodozni a találkozásról, ami – pontosan tudom – sohasem válhat valóra, úgy tanulni az anyanyelvén, hogy tisztában vagyok vele, soha nem szólhatok Hozzá, beteljesületlen élmények egész sorát hozza magával. Mégis megteszem. Mert még a nevét is jólesik leírnom: Caivs Ivlivs Caesar.

(2024. március 30.)