Annácska & az unikornis 2.

   A varázsvirág azon a nyári napon is éppúgy ragyogta be Manófalva főterét, mint az előző hónapokban bármikor. Annácska mégis zaklatottan ébredt fel. Rémálma volt. A Tündérkirálynő figyelmeztette egy újabb veszélyre: a faluból emberek válnak köddé egyik pillanatról a másikra, és senki sem tudja, hová tűnnek, vagy hogy hogyan lehetne a folyamatot visszafordítani. Feszültsége tovább nőtt, amikor a problémának személyesen is érintettjévé vált: sehol sem találta a szüleit!

Nyolc óra tájban meglátogatta Francseszkó Bocseszkó, aki, miután elmesélte neki a rémálmát és a szülei eltűnését, feszülten felkiáltott:

 - Ez csak Ködhegy varázslójának a műve lehet! Felismerem a patája nyomát! Pattanj a hátamra! Megkeressük a szüleidet!

Francseszkó síri csendben repült dombokon és völgyeken át. Amikor a nap a legmagasabban járt az égen, egy erdőszéli kis pataknál tartottak rövid pihenőt. Ahogy Annácska körülnézett, a távolban olyan magas hegyet látott, amilyet még életében sohasem: felnyúlt egészen a felhők fölé. 

 - Mi az a hely? - mutatott az egyszerre félelmetes és lenyűgöző természeti csodára a manócska. 

 - Ködhegynek hívják - válaszolta Francseszkót megelőzve egy ismeretlen női hang. - De hidd el nekem, kislány, az a legkevésbé sem az a hely, ahová bárki szíve szerint vágyna. 

Annácska végignézett a hód puha, sötétbarna bundáján és tekintete megállapodott az aprócska gombszerű szemeken. Már épp nyitotta a száját, hogy tovább kérdezősködjön a titokzatos Ködhegyről, amikor egy szürke galamb pottyant a fűbe, közé és az ismeretlen közé. 

 - Aucs! A landolást még gyakorolnom kell - búgta inkább magának, mint a körülötte lévőknek.

 - Jól vagy, Totya? Nem ütötted meg magad? - lépett oda hozzá a hód. 

 - Nem jobban, mint máskor, kedves Asztrid - rázta meg a tollait a madár, majd a nyakában lógó táblácskájára lelkesen jegyzetelni kezdett, miközben félig hangosan motyogott valamit a szárnytartásról és valamiféle sajátos totyuládé effektusról. Talán még inkább belemelegedett volna, ha Asztrid nem szakítja félbe a gondolatmenetét.

 - Miért jöttél, Totya?

 - Nem jöttem. Szálltam - csapkodott a szárnyaival. Asztrid a fejét csóválta. Ez a madár mindig fennakad a részleteken, ezt sugallta a mozdulat Annácskának. - A gátavató ünnepség miatt. Herbert előbb akarja elkezdeni. - Egy fájdalmas sóhaj volt a reakció. 

 - Milyen gátavató ünnepség? - kapta fel a fejét Francseszkó. Annácska felnevetett.

 - Te mindig csak a hasadra gondolsz. - Totya egyik szemével az egyiket, a másikkal a másikat mustrálta. - Annácska vagyok - mutatkozott be a galambnak és a hódnak. - Ez a falánk paripa pedig Francseszkó Bocseszkó.

 - Bocseszkó? - Totya tollai hirtelen mind égnek álltak és úgy remegtek, mintha áramcsapás érte volna. Félelmét megerősítvén Asztrid dús bundája mögé bújt. 

 - Nem kell félni tőle - próbálta nyugtatni Annácska. - Egészen biztosan nem eszik madarat. 

Szavaira Asztrid felnevetett, Totya pedig láthatóan is kényelmetlenül és rendkívül ostobának érezte magát. Egyedül Francseszkó tekintete volt érzelemmentes. 

 - Lassan ideje indulnunk - figyelmeztette az egyszarvú a manócskát. 

 - Hová mentek? - kérdezte Totya, mielőtt még rádöbbent volna illetlen kíváncsiskodására. - Á, tudjátok mit? Nem is olyan fontos, hogy hová! Biztosan nem lehet olyan jó hely, mint a hódok gátavató ünnepsége! Herberték készítik a legfinomabb falatkákat az egész világon! - kalimpálózott a szárnyaival, hogy szinte fel is szállt lendületében. 

 - Szívesen látunk titeket - tette hozzá szelíden Asztrid. A szívélyes vendéglátásnak végül nem tudtak ellenállni. 

 - Legjobb lenne, ha senki sem tudná meg, hová készülünk - súgta oda egy újabb tányérra való epertortát majszolva Francseszkó a manócskának. 

Annácska érezte, barátja eltitkol valamit előle, de nem firtatta a dolgot. Sokkal jobban foglalkoztatta őt a szülei holléte és annak a rejtélyes, ugyanakkor félelmetes Ködhegynek a varázslója, akit nem kevésbé rejtélyesnek és félelmetesnek képzelt el. 

Asztrid és Herbert a kicsinyeikkel beszélgetett; őket látva a manócska szíve fájdalmasan szorult össze. Szüleire gondolt és arra, vajon mikor fogja újra látni őket. Nehéz csend telepedett köré. Fogalma sem volt, mióta maradhatott egyedül, amikor szárnysuhanásra lett figyelmes. Totya szállt le közvetlen előtte, kecsesen, fenségesen. Volt értelme annyit gyakorolnia, gondolta a manócska. 

 - Bizonyára te vagy Annácska. - A külseje határozottan emlékeztette Totyára, a hangja azonban a legkevésbé sem. Összeszedetten csengett, mégsem volt a leghalványabb árnyalata sem annak a fajta szeleburdi szívélyességnek, amit új ismerősében az első perctől fogva megkedvelt. 

 - Ki vagy te? - kérdezte.

 - Totya vagyok. A századik e néven. A reakciódból arra a következtetésre jutottam, ismered a kelekótya testvéremet, kilencvenkilencedik Totyát. Nos, ő nem százas. Szó szerint. - Az utolsó szavakat inkább magának motyogta, majd összeszedve a gondolatait búgó hangon folytatta: - Üzenetet hoztam neked, Manófalvi Annácska, mégpedig Ködhegy hatalmas varázslójától. 

Annácska egyik döbbenetből a másikba esett, mégis minden igyekezetével azon volt, ne láttassa a századik Totyával azokat az érzéseket, amik reggel óta kavarogtak benne: félelem, kétségbeesés, honvágy…

 - Mi az üzenet? 

 - Ködhegy hatalmas varázslója három napot ad neked - tartotta fel három tollát, mintha csak ujjak lettek volna. - A szüleiden ez alatt az idő alatt látható lesz egy jel, ami megkülönbözteti őket másoktól. 

 - Miféle jel? - Annácska lélegzetvisszafojtva várta a választ. 

 - Amiről senkinek sem beszélhetsz. Ha megteszed, a jel idő előtt eltűnik, és soha nem találsz rá a szüleidre. Szóval, ne feledd: három nap. 

A századik Totya kecsesen felreppent, magára hagyva az egyre ijedtebb manócskát. A sokkhatást követően Annácska sietve megkereste Francseszkót és - ügyelve arra, ne árulja el azt, amit a varázsló csak neki címzett - elnézést kérve Asztridtól és a kilencvenkilencedik Totyától, felkerekedtek, hogy folytassák útjukat. 

 - Sajnálom! Csak öt perc pihenő - Francseszkó Bocseszkó levegőért kapkodott. A Ködhegy lábánál jártak már, azonban egyre alacsonyabban szálltak, ami arra engedte következtetni Annácskát, hogy ha nem tartanak pihenőt, barátja nem fog tudni felrepülni a varázsló otthonához. Így legyűrte a kíváncsiságát és amíg az unikornis pihenőt tartott, ő összeszedte a gondolatait. Legalábbis ez volt az elképzelése. De sajnos, be kellett látnia, fogalma sem volt, mit mondhatna a varázslónak, amitől az meggondolja magát és visszaadja a szüleit. 

“Nem szégyen segítséget kérni”

Ez az intelem is úgy élt benne, mintha csak pár perce hallotta volna. Holott egy egész nap telt el, amióta elindultak erre a - jelenleg - lehetetlennek tűnő küldetésre. Nem akarta, hogy Francseszkó csüggedni lássa, ezért inkább az eget kezdte kémlelni. 

 - Nézd! - kiáltott fel az unikornis, és egyik patájával a tőlük néhány méterre lévő ösvényre mutatott. - Szénbányászok! Mintha egy óriási százlábú részei lennének! - lelkendezett. 

A csákányokkal és minden valószínűség szerint létfontosságú holmikkal megpakolt férfiak között egy sárga tollazatú madár cikázott, utat törve magának egyre közeledve a százlábú fejéhez. 

 - Az a kis csőrös meg mit művel? - Francseszkó úgy tűnt, teljesen megfeledkezett a küldetésről, teljesen lekötötte az előttük zajló jelenet. 

Annácska, kezdetben a torkában összegyűlt gombócról való figyelemelterelésből, majd őszinte kíváncsiságból szemlélte az ismeretlen embereket és a hozzájuk képest olyan apró, törékeny madarat. A Ködhegy lábánál a legkisebb bányászsapkás leszállt egy kősziklára és magyarázni kezdett. Legalábbis onnan, ahol Francseszkó és Annácska figyelték őket, így tűnt. Tehát nemcsak, hogy a madár is a csapat része volt, ő volt a főnökük! 

 - Nézzük meg közelebbről! - hallotta mag Annácska a saját hangját, s mielőtt még Francseszkó megakadályozhatta volna, a bányászok felé szaladt. Fogalma sem volt, mi vitte rá erre a meggondolatlan lépésre, de mihelyst odaért, azonnal a madárhoz intézte a szavait.

 - Szia! Annácska vagyok, Manófalváról. 

 - Én pedig Sanyi, a citromszínű bányászpapagáj - emelte szárnyát integetésre. - Mi vagyunk a Bujingvölgy Bányászai. - A manócska azonban az utolsó szavait már meg sem hallotta. Megrökönyödve bámulta az aprócska, leginkább szív alakra emlékeztető jelet a papagáj tollazatán, amin megcsillant a reggeli napfény. 

 - Apu…

 - Gratulálok, Annácska! 

Az idegen nyerítésbe beleremegett a manócska lelke. Egyszerre volt ismerős és ismeretlen, olyan érzés volt, mint a századik Totyával való találkozása. A papagáj szárnya megállt a levegőben, mintha egy fotós kapta volna lencsevégre. Vagy mintha az idő állt volna meg. Barátja szavára tért vissza a valóságba. 

 - Jancseszkó! - Az unikornis patájával a földet kezdte túrni maga előtt idegességében. 

 - Francseszkó, testvérem! Hogy vagy? Rég találkoztunk. Látom, azóta szarvat növesztettél, gratulálok hozzá!

 - Ne beszélj mellé! Mit akarsz tőlünk?

 - Tőled? Igazából semmit - vont vállat. 

 - Te vagy… a Ködhegy varázslója? - vágott közbe Annácska. Akármit is akart mondani az ismeretlen patás, nem akarta hallani. Félt tőle és attól, hogy soha többé nem fogja viszontlátni a szüleit. Magában azért imádkozott, mindez csak egy rossz álom legyen. 

 - Okos kislány - mosolyodott el ijesztő lassúsággal Jancseszkó. 

 - Miért csináltad? Miért változtattad át a szüleimet? 

 - Azért, mert megtehetem. És, ha úgy tartja kedvem, menet közben változtathatom meg a játékszabályokat. És tudod, mit? Most úgy tartja kedvem!

 - Mire célzol ezzel? - kérdezte Francseszkó. Testvére azonban nem is figyelt oda rá. 

 - Mondd csak, Annácska: miből gondolod, hogy ő - biccentett Sanyi felé - az apád? Csak bátran!

 - Abból, hogy… - kezdte bizonytalanul a manócska. Nem merte megkockáztatni, hogy a szív alakú jelre támaszkodjon, ezért kétségbeesetten kutatott az emlékei között, mígnem rátalált egy rég elfeledettnek hitt apróságra: -... A lámpája! Emlékszem, amikor kicsi voltam, apu esténként árnyékokat formált a kezeivel a falra. Ezzel a lámpával! - mutatott egyre lelkesebben a madár fején lévő fényforrásra. 

 - Ügyes felelet! Így már csak egy kérdésem van hozzád. Ha jól felelsz, pár perc múlva már otthon is lehetsz a szüleiddel, mintha mi sem történt volna. De ha nem tudod a választ… - hagyta a levegőben lógni a mondat végét, s kaján vigyora elárulta hallgatóságának, ő éppen ebben reménykedik. 

 - Mi a kérdés?

 - Miért nem találtad meg még az anyádat?

Jancseszkó nyeregben érezte magát, még csak nem is próbálta visszafogni a győzelmi mámort az arcán.

Azonban Annácska nem volt olyan gyámoltalan, mint amilyennek a Ködhegy varázslója gondolta. A késztetéssel, hogy a szív alakú jel helyett más, elfogadható magyarázatként szolgáló párhuzamot kell találnia az apja és a citromszínű bányászpapagáj között, a gonosz patás valójában egy megoldókulcsot adott a kezébe. Azzal a képpel ugyanis, amit az imént megosztott velük, egy másik emlék is felszínre tört benne. 

 - Igazság szerint… megtaláltam. - Magabiztosan nézett farkasszemet Jancseszkóval, miközben kimondatlan kérdésére válaszolt: - A leghidegebb télen, amikor két takaró alatt is vacogtam, anyu elővett egy takarót, amit azelőtt sohasem láttam. Azt mondta, családi örökség. Olyan puha volt, olyan meleg. Éppen olyan, mint Asztrid bundája. Az édesanyám Asztrid, a hód. 

Jancseszkó először elcsodálkozott, majd arca lassan de biztosan vörösleni kezdett a dühtől és csalódottságtól. Végül fájdalmasan felüvöltött, amikor fekete füst kezdett örvényleni körülötte, ami kisvártatva elnyelte őt a haragjával együtt. 

 - Ez meg mi a szent szalmabála volt? - lépett közelebb Annácskához Francseszkó csodálkozva. 

 - Ez, barátaim, a szabadulásom. Juhú! - kurjantotta a mindezidáig visszafogott századik Totya, majd örömében bukfencet vetett a levegőben. 

 - Azt hittem, neki dolgozol - csodálkozott a manócska. 

 - Úgy volt. Valaha régen. De az évszázadok olyan unalmasak, ha csak egy gonosz varázslóhoz szólhat a galamb. Akitől csak lehetett, kiszívta az életet; ugyanúgy, ahogyan belőled és a szüleidből is ki akarta. Megelégeltem ezt. Most már bevallhatom: a jel, amiről beszéltem, valójában az én kis trükköm volt, hogy felgyorsítsam Jancseszkó végét. - Odatotyogott közvetlen Annácska elé, onnan nézett fel rá bűnbánóan: - Sajnálom, ha megijesztettelek!

Annácska, ha korábban érzett is haragot a precíz tollas iránt, az Jancseszkóval együtt elpárolgott. Lehajolt és megölelte Totyát.

 A következő percben már biztonságos falak vették körül, madarak csicseregtek az ablakpárkányon, manó gyerekek kacarásztak hangosan a ház körül. Otthon volt, biztonságban. Amikor meghallotta a szülei hangját, akik a konyhában beszélgettek, örömében hangosan felnevetett. Kirohant hozzájuk, megölelte mindkettejüket. 

 - Mit kérsz születésnapodra, kicsim? - kérdezte az édesanyja. A manócska egyikükről a másikukra nézett, majd tekintete megállapodott a konyhaajtóban ácsorgó századik Totyán és Francseszkó Bocseszkón. 

 - Már mindenem megvan. 

Barátai szolidan visszavonultak a ház elé, magára hagyva a manócsaládot. 

 - Neked is tartozom egy óriási bocsánatkéréssel - kezdte a századik Totya. - Tudom, hogy a testvéred volt. 

 - Már évek óta nem gondoltam rá - vallotta be Francseszkó. - Sajnálom, hogy megmérgezte a szívét a gyűlölet és a keserűség, de ő már régen nem a testvérem. Annácska sokkal inkább az! És örülök, hogy itt vagy! - mosolygott. 

 - Én is! - vágta rá a galamb. - Szeretem a boldog befejezést! 

Ha a századik Totya Annácskának nem segített volna, az én mesém is tovább tartott volna.