A kommunikációs tisztnek minden egyes idegszálával összpontosítania kellett arra: az előtte álló férfi nem azonos azzal, aki az Enterprise-ra hozta őt. Markáns vonásait a rövid borosta még férfiasabbá, még határozottabbá varázsolta, zöld szemeiben éppúgy ott égett a tűz, mint a felfedezés reményétől fellelkesült kapitányéban. 

De ha Danielsnek igaza van, s eddig ő volt az egyetlen, aki kiutat kínált ebből a Tükör-univerzumból, a tét óriási, és ő nem bukhat el. Máskülönben nem lesz hova hazatérnie…

  Hoshi Sato rematerializálódott a transzporter emelvényén és megrökönyödve bámult Tucker parancsnok arcába, minek jobb felét beforrt hegek tettek ijesztővé a szemétől egészen az állkapcsa vonaláig. Alig néhány perce látta őt utoljára a Rigel VI.-on, s bár homokvihar készülődött odalenn, azt mégsem gondolná, hogy így megváltoztatja őket a transzporter használata. 

Vagy mégis? 

 - Egy tudományos kísérlet? - visszhangozta Sato zászlós kikerekedett szemekkel. Fáradt volt és alig várta, hogy visszavonulhasson a kabinjába és lepihenhessen. Egyszerű, szürke köntösét sem tartotta megfelelő ruházatnak az Enterprise kapitánya előtt, ám a jelek szerint ezek az “apróságok” Jonathan Archert egyáltalán nem zavarták. - Nem ér rá holnapig? - sóhajtott fel és csak akkor tudatosult benne, fennhangon is kiejtette a szavakat, amikor a férfi röviden válaszolt a kérdésre:

 - Nem - és megelőzve a további kérdezősködést, magához ragadta a beszélgetés fonalát. - Voltaképpen csak egyetlen kérdésre keresem a választ. - Elhatározta, figyelmen kívül hagyja a zászlós kimondatlan szavait. - Mit érdemel az, aki fontos információt hallgat el a kapitánya elől? - a nőnek a fáradtsága ellenére görcsbe rándult a gyomra az idegességtől. 

 - Nem tudom, mire gondol, uram - öltötte magára az Akadémia-beli pókerarcát. Láthatóan kijöhetett már a gyakorlatból, mert Jonathant nem sikerült meggyőznie arról: semmi köze nincs a… nos, ahhoz, amivel éppen gyanúsítja. 

Szavak:

pedagógus, szemüveg, gonosz, kabát, anyu

Történet:

 - Anyu! Cammoginál leszek az iskolában! - csapta be maga után a házuk ajtaját Bendegúz. 

Alig fél óra telt el azóta, hogy Békuci bácsi kézhez kapta Zohorál levelét. Ez alatt az idő alatt a Brekegő főnöke megígértette a fiatalokkal, senkinek egy szóval sem említik a történteket. 

Az esküt Cammogi meglehetősen sajátosan értelmezhette, ha első útja legjobb barátjához vezetett. Erre Tulipán hívta fel a figyelmét, mire egy döbbent szempár sűrű pislogása volt a reakció.

Az Enterprise váratlanul megrázkódott. A kapitány azonnal felriadt az ábrándozásából. Az interkomhoz lépett.

 - Archer a hídnak! Mi volt ez az imént?

Töprengést és sikertelen alvási próbálkozásokat követően, földi idő szerint reggel nyolc órakor Jonathan Archer kapitány kilépett a turbóliftből és végignézett a híd személyzetén. Jöttére T’Pol elfoglalta saját helyét a konzoljánál, miközben elmondta: az éjszaka eseménytelenül telt, tovább haladnak az ismert űr pereméhez.

 - Hogy eljussunk oda, ahová ember még nem merészkedett - szólt Jonathan inkább magának, mint az első tisztnek. T’Pol egy kissé megemelte a szemöldökét.

 - Ezek szerint jól aludt - észrevételezte. 

 - Egy szemhunyásnyit sem - ült le a székébe Archer. - Mégis úgy érzem, mintha legalább egy teljes napot végigdurmoltam volna egyhuzamban - siklatta mosolyát a tudományos tisztről a tőle néhány méterrel távolabb ülő Hoshira, aki zavartan kerülte a kapitány nyílt tekintetét. Mielőtt bárki bármit reagálhatott volna a kimondott vagy kimondatlan szavakra, Phlox nyitott egy kommunikációs csatornát a hídra.

 - Kapitány, lejönne, kérem a gyengélkedőre? 

 - Valami baj van, doktor? - ráncolta a homlokát a férfi.

 - Hoshi! - nyújtotta ki a nő felé a kezét Jon. - Mi… mi történt? - Az ujjaik összekulcsolódtak.

 - Az Enterprise… megmenekült, kapitány. 

 - Hogyan?

 - Doktor Phloxé az érdem, uram. T’Pollal megtalálták a gyógymódot, ami, úgy tűnik, bevált.

 - Minek a gyógymódját? - Jonathan számára minden válasz ezernyi újabb kérdést vetett fel.

 - Mi az utolsó emléke? - mintha egy kusza álmából felriadva kellene emlékeznie az álma minden egyes pillanatára. A felvillanó képeket igyekezett logikus, vagy legalábbis annak tűnő sorrendbe helyezni a fejében. 

Csókból születik a boldogság, futott át Hoshi gondolatai között. Avagy a szégyen, tette hozzá keserűen, amennyiben T’Pol terve sem vezet eredményre. A kapitány kabinja a E-fedélzeten volt. Hoshi egy kezén meg tudta számolni, hányszor lépte át a képzeletbeli küszöbét. Ez a mostani eset mégis más volt. Nagyon más!

A készenléti kabin ajtaja halk pisszenéssel zárult be Trip mögött. Gondterhelt volt, és ezt T’Pol a kettejük közti köteléknek köszönhetően tudta, mielőtt a főgépész megszólalt volna - Biztos, hogy helyesen cselekszünk?

 - Nem tehettünk mást. - Mintha sokkal inkább önmagát akarná meggyőzni ezzel, merengett el Trip. 

A vulkáni az ablaknál állt, háttal a férfinek, aki most mögé lépett és gyengéden maga felé fordította őt, hogy a szemeibe nézhessen. 

 - Szeretném hinni, hogy igaza van, de… ő a kapitány. És a barátom.

 - Nagyon beteg, parancsnok. Ha még magánál lenne, talán hatnának rá az észérvek. A Csillagflotta és a Vulkáni Parancsnokság is egyetértett a döntésünkkel. 

 - Phlox dolgozik az ellenszeren? - mivel elég nyilvánvaló volt a helyeslő válasz, T’Pol arra a következtetésre jutott, Tripnek hallania is kell a tényeket, amik megerősítik szándékaik helyességéről. 

 - Természetesen. 

 - És talált már valamit?

  A falakon felkúszó és a pulton összpontosuló világítás szolid fényével, a komputerből szűrődő halk zenéjével az Enterprise megszokott karácsonyi partijaihoz képest a Csillagbárba beosztott segédtisztek idén különösen kitettek magukért. Fényfestéssel még egy feldíszített, csillogó karácsonyfát is varázsoltak az egyik sarokba, ami tovább növelte a legénység ünnepi hangulatát.