Az évente megrendezésre kerülő Pipi Gyűlés azon az október végi napon is vonzotta a kíváncsiságtól és a remény lázában égő szárnyasokat. A Tollas Tanács ugyanis ekkor választotta ki azokat a szerencséseket, akik részt vehettek a délután megrendezésre kerülő Pipi Kupán. 

Totya, a negyedik galamb ezen a néven, az emelvényen foglalt helyet. Miután a város templomának tornyából elhallgattak a déli harangok, a szárnyába vette régi tölgyfa kalapácsát, és óvatosan megkocogtatta az asztalán. Már-már kínos gonddal ügyelt rá, véletlenül se a tollára üssön, mint a legutóbbi gyűlésen. 

 - Mint azzal mindannyian tisztában vagytok, a mai napon kezdetét vette a bányász idény. 

 Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy varázslatos erdő, és benne Manófalva. Itt éldegélt történetünk főszereplője, Annácska is, a szüleivel, Manóanyókával és Manóapókával. Egy nap sűrű, sötét felhők kezdtek gyülekezni az erdőn túl, megriasztva az állatokat és a manókat egyaránt. Manóapóka a falu varázslójához fordult. Az öreg mágustól megtudta, a felhők egy sötét átok közeledtét jelzik, amit csak egyféleképpen állíthatnak meg. Összehívta a manótanácsot.

  Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vidracsalád: a szülők Vendel, Veronika és fiuk, Viktor. Velük élt Vendel édesapja, Vilmos is. Vili nagypapa híres volt a túlzásairól, a történetei azonban olyannyira szórakoztatták a kis Viktort, hogy a szülők nehezteltek rá.  

Vidrafölde határán egy óriási labirintus terebélyesedett. Vili nagypapa szerint még az ősök építették, hogy megvédjék területüket a kósza ragadozóktól. Tudniillik, az, aki felkészületlenül vág neki a labirintusnak, soha többé nem kerül elő. Ezt a nagypapa példáján volt kénytelen megtanulni az egész vidra társadalom. Hiába szerveztek keresőalakulatokat és kötöttek szövetséget az ég madaraival, Vilmosnak örökre nyoma veszett. A kutató csapatok végül egyfajta versenyzésbe fogtak, ami az évszakok előrehaladtával egy egyszerű versennyé módosult, minek biztonságáról az ifjú Gedeon által vezetett gólyák ügyeltek.

Három tél telt el Vilmos nagypapa eltűnése óta. És itt kezdődik Viktor, a vidra története…

Szavak:

csillag, szombat, kedvenc, villanykörte, kiskutya

Történet:

“Ravaszabb, mint bármelyik macska és bölcsebb, mint az összes bagoly együttvéve.” A megoldás ott volt elrejtve a szavakban, mégsem jutott Szilárdka eszébe, amíg egy dombtetőn árválkodó odvas fához nem értek. 

Marci a szurikáta számára ismeretlen nyelven szólt néhány szót, amire szinte azonnal meg is érkezett a válasz. 

 - Gyertek be! - az odú ajtaja kinyílt és két gomb nagyságú, villanykörte fényű szem pislogott a jövevényekre. 

Szilárdka odahaza egy kissé mindig fenntartással kezelte a baglyokat, azonban ez a macskabagoly szeretettel fogadta őt, még meg is ölelte, ahogy legrégebbi barátját, Mosó Marcit. Néhány percig tartó nosztalgiát követően a mosómedve arca hirtelen komorrá vált. Barátai látták rajta, ezeréves súly nyomja a vállait. 

 - Édesapád itthon van? - Bagoly Bálint azonban megrázta a fejét. 

 - Három nappal ezelőtt megszülettek a farkaskölykök, és ismered őket… - Marci bólogatott, mire Bálint folytatta, ezúttal inkább Szilárdkához intézve a szavait, egyfajta magyarázatképpen: - Az a sok új kiskutya úgy csüng rajta, hogy csoda lesz, ha marad egyetlen ép tolla a kedvenc majdnem-nagybácsijuknak, mire elindul haza. De még néhány napig biztosan odún kívül lesz. - Visszafordult a mosómedvéhez: - Esetleg én tudok segíteni valamiben? Tudod, hogy bármit…

 - Tudom, barátom - helyezte a vállára a kezét Marci. - Tudom. És attól tartok, kénytelen leszek belerángatni ebbe téged is. 

 - Hallgatlak.

Marci, aki mindeddig vehemensen vetette bele magát mindenbe, mintha most először torpant volna meg. Szilárdkát ez a felfedezés cseppet sem nyugtatta meg, s elnézve Bálintot, hasonlóképpen érezhetett ő is. 

 - Meg kell találnom a Csillagot. 

Szilárdka szkeptikusan pislogott Marcira, Bálint szemeiben azonban egészen mást vélt felfedezni. 

 - Csak nem…? - a bagoly szavak nélkül is megértette a habozását. Szilárdka azt kívánta, ne legyen igaza Bálintnak, akármire is gondolhatott. 

 - Tudnom kell, hol rejtőzik.

Szilárdkát a hideg is kirázta ezektől a szavaktól, és még inkább attól, ahogy kiejtette őket Marci. 

 - Az óta a szombat óta senki sem látta.

 - De te tudod, hol van, jól gondolom? Tudod, hogy nem kérném, ha nem lenne életbevágóan fontos. A Csillagnak vissza kell térnie! Itt az idő!

Vége a kilencedik résznek... 

Hoshi Sato két hete tért vissza a saját univerzumába. Az állapota lassan, de biztosan javult; néhány nap és akár újra munkába is állhat, jelentette a kapitánynak Phlox. 

 - Köszönöm, doktor! Archer kiszáll - bontotta a kommunikációs csatornát. A kapitányiban érte a jó hír, onnan egyenesen a gyengélkedőre sietett. Csak arra nem számított, hogy nem ő lesz az egyetlen látogatója a kommunikációs tisztnek...

Tükör Univerzum:

  Huszonhárom óra és negyvenöt perc telt el a Tükör univerzumban, azóta, hogy Hoshi Sato zászlós, az Enterprise kommunikációs tisztje válaszolt arra a furcsa üzenetre. Jelenleg kielégülten pihegve pezsgőt töltött a leendőbeli császárnak.

  Jonathan Archer felnevetett. Ha nem az imént éltek volna át egy újabb szenvedélyes szeretkezést, a nőnek leginkább egy kisfiú jutott volna róla most az eszébe, aki mindent megkapott, amire csak vágyott. A Defiant egy évszázaddal előzte meg a kor űrhajóit, a segítségével hamarosan egész világok felett uralkodhat. 

Hoshit egy pillanatra kirázta a hideg. Az elmúlt néhány napban szerette azt hinni, az ambiciózus, hatalomvágytól teljesen elvakult férfiban képes érzelmi húrokat megpendíteni. S bár csak áltatta magát, tulajdonképpen kezdte megszokni ezt az új szerepkört. Lassan közeledett ennek a furcsa előadásnak a tetőpontja, amit egyetlen porcikájával sem kívánt, mégis el kellett hitetnie mindenkivel a hajón, mindvégig ez volt a terve.

Néhány perc múlva Jonathan Archer kapitány meg fog halni. 

Prime Univerzum:

Archer megköszörülte a torkát. Egy kérdés kívánkozott ki belőle, ami nem hagyott nyugtot neki az elmúlt órákban, de továbbra is félt feltenni. Abban reménykedett, hamarosan megtudja a választ, anélkül, hogy nyíltan rákérdezne; ez kényelmes megoldás lenne a számára. 

 - Aztán megismertem egy nagyszerű férfit. Szembeszegült a teljes admiralitással, és kiharcolta, hogy vele tarthassak.

 - Ezek szerint nem bánta meg - jegyezte meg könnyednek látszó mosollyal Jonathan. 

 - Egy pillanatra sem - viszonozta a mosolyt a nő, majd arca hirtelen elkomorult. - Csak egy dolgot bántam meg vele kapcsolatban. - A férfi kérdő tekintetét látva, jelentőségteljesen a szemeibe nézve folytatta: - Évekig rettegtem az érzéseimtől. Nem mertem bevallani neki, mennyire szeretem. Talán abban reménykedtem, ő teszi majd meg az első lépést, hogy fontosabb vagyok számára az admiralitás kimondott és kimondatlan szabályainál. 

Hosszú évekkel ezelőtt, egy párhuzamos világban…

A Föld? Ez a hely már nem az többé! Sivár pusztaság, semmi más. Ameddig a szemei elláttak, hajdan büszke épületek romhalmaza. Füst. Kénszag émelyíti, de ügyet sem vet rá. Egy nevet kiált teli torokból. Azét, aki nem halhatott meg. Ő nem gyarapíthatja az eltűntek listáját sem. Nem! Ő nem! Mert akkor mindennek vége…

Erőt vesz magán. Újra kiált. Hangját elnyeli a kínzó üresség. Egy szívdobbanásnyi időre mintha hallana valamit. De az csupán visszhang. 

Mély levegőt vesz, nem törődve a sűrű füsttel. Kétségbeesés lesz úrrá rajta, ám most még sikerül legyűrnie. Tovább kell keresnie Őt. Mert Ő nem halhatott meg!

 - Maga puhányabb, mint gondoltam, kapitány! - Gúnyos mosolya láttán Archer elfojtott egy grimaszt, és doktor Phlox-szal együtt beléptek Sato zászlós kabinjába. Az Enterprise első embere belülről bezárva az ajtót, biccentett az orvosnak. - Most meg fog kínozni? - döbbenet ült ki az arcára, majd hangja egyik pillanatról a másikra sírósra váltott. - Kapitány, ne hagyja, hogy bántson! Félek tőle! Kérem, ne engedje a közelembe! - a férfiak számára egyértelmű volt a színészkedése, Jon mégsem bírta tétlenül nézni, ahogy könnyek szöknek azokba a megbabonázóan szép szemekbe. Elfordult, teljes egészében a denobulánra bízva az ő, és amennyiben igazuk van, az Enterprise sorsát. 

Mindeközben egy párhuzamos univerzumban…

  Archer kapitány a készenléti kabin ablakánál állt és a néhány perce befutott jelentésen tűnődött. Az elsőt egész egyszerűen abszurdnak, a másodikat szimpla félreértésnek titulálta, de ez a harmadik felülbírálta az előzőekhez való hozzáállását. A legénység megbízható tagjainak egybehangzó vallomása kötötte meg jelképesen Jonathan kezét, emlékeztetve őt a Csillagflotta írott és íratlan szabályaira. Egy gondterhelt, mély sóhaj szakadt fel a tüdejéből, amikor meghallotta az ajtó csengőjének jellegzetes hangját. 

 - Szabad! -

Tudta, hamarosan a kapitányi teendők közül az egyik legkellemetlenebb kötelességének kell eleget tennie. Az ilyen alkalmakkor azt kívánta, bárcsak ne ő lenne a hajó első embere, bárcsak ne kellene felsőbbrendűséget mutatnia most a zászlóssal szemben, bárcsak kiderülne, hogy minden jelentés csak valamiféle ízetlen tréfa része, bárcsak…